Bemutatkoznak Lőrincze Lajos utódai
A napokban jelent meg az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Tinta Könyvkiadó közös kiadásában az Otthon a szavakban című könyv. A kiadvány alcíme közelebb visz a tartalomhoz: Nyelvművelők vallomásai. A megjelenés alkalmából Pecznyik Ibolya szerkesztővel készített interjút Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó főszerkesztője.
Kiss Gábor: Kinek az ötlete, elképzelése alapján született meg a kötet?
Pecznyik Ibolya: Nyíregyháza a bölcsője. Dr. Durucz Istvánné és Lakatos Sándorné tanárnők 2010-ben megjelentették ötven nyelvművelő írását Beszédművelők arcképvázlata címmel. Úgy gondolták – nagyon helyesen –, hogy ily módon is fel lehet hívni a figyelmet a Beszélni nehéz! néven elterjedt és ismert országos nyelvművelő mozgalom jeles képviselőire. Mivel számuk ötvennél jóval több, eltervezték a bővített kiadást. Javarészt össze is gyűjtötték a szövegeket és a fotókat. Ők elkezdték, mi befejeztük. Szerkesztőtársaimmal, dr. Barthalos Mártonnal és dr. Reiser Györggyel közel másfél évig dolgoztunk rajta.
K. G.: Hány vallomás található a kötetben?
P. I.: Pontosan 92. (Lehetne szép kerek szám, száz is, vagy annál több, de nem mindenki kívánt írni önmagáról.)
K. G.: Az átlagember úgy gondolja, hogy az anyanyelvápolás lelkes hívei idős emberek. Milyen korosztály képviselői vállalták a nyilvánosságot?
P. I.: Valóban, többségük már megette a kenyere javát. Ötven százalékuk nyugdíjas, de a nyelvművelés terén továbbra is tevékeny. A másik ötven százalék aktív dolgozó, vagy még egyetemista. Közülük a kimondottan fiatalok aránya igen örvendetes, több mint egyharmad. Büszkén mondhatjuk, van utánpótlás!
K. G.: A kötetben váltakozva olvashatjuk az anyanyelvápoló és a nyelvművelő szavakat. Ez a két kifejezés ugyanazt a tartalmat fedi?
P. I.: Jó kérdés. Majdnem. Az utótagok – ápoló, művelő – szinonimák, árnyalati különbséggel. Bár akadnak, akik az ápolás szóval nem értenek egyet, mondván: nem beteg a mi nyelvünk. De ez külön riporttéma lehetne. Nyelv és anyanyelv már nem fedik egymást. És itt az eltérés, hiszen az idegen nyelvet oktató tanárok is nyelvművelők épp úgy, mint a magyartanárok. Más nemzetek nyelvének nyesik a vadhajtásait.
K. G.: Talán a tanároknak van a legnagyobb szerepe a magyar nyelv helyes és pontos használatának megtanításában. A vallomástevőknek mi a foglalkozásuk?
P. I.: Nagy többségük valóban pedagógus; az óvodától az egyetemig oktatnak, nevelnek. De akad köztük gyógyszerész, orvos, pap, közgazdász és szerkesztő is.
K. G.: Ön is szerepel a kötetben mint vallomástevő. Ön miért lett anyanyelvápoló?
P. I.: Magyartanárként mindig kötelességemnek, kiemelt feladatomnak éreztem az anyanyelvvel való tudatos foglalkozást. Legfőbb célomnak tekintettem, hogy a diákokkal is érzékeltessem: mennyire szép, gazdag, árnyalt és zenei a magyar nyelv! (Hogy nehéz, azt maguktól is észrevették.) S ha már ilyen, használjuk is úgy, hogy e tulajdonságai mind szóban, mind írásban érvényesüljenek! Hivatalosan 23 éve tekintem magam anyanyelvápolónak. Akkor léptem be ugyanis az Anyanyelvápolók Szövetségébe – Kerekes Barnabás tanár úrnak köszönve a lehetőséget – és a nyelvművelő mozgalomba.
K. G.: A kötetet lapozva, sok visszaemlékezésben feltűnik Péchy Blanka neve. Ön is ismerte személyesen?
P. I.: Sajnos nem. Ő 1988-ban hunyt el, s én csak két évvel később csatlakoztam az azóta egyre népesebb táborhoz. Viszont minden kiadványt megvettem, ami róla szól, és boldog tulajdonosa vagyok a Beszélni nehéz! című könyve két példányának is. Az országos találkozókon, versenyeken gyakran hallhattuk hangját; Deme László professzor úr rengeteget mesélt róla – így szinte ismerem. Lőrincze Lajos tanár úrral azonban, nagy örömömre, személyesen is találkoztam Győrben. Autogramját és az Édes anyanyelvünk harmadik kiadását féltett kincseim közt őrzöm.
K. G.:Az elmúlt évtizedeknek kik a legeredményesebb anyanyelvápolói?
P. I.: Nem az én tisztem ezt megállapítani.
K. G.: Többször olvashatunk az Otthon a szavakban című könyvben a Kazinczy-versenyekről. Sokak számára ismeretlenül cseng ez a fogalom. Kérem, mutassa be.
P. I.: Péchy Blanka művésznő kezdeményezésére indult a Kazinczy Ferencről elnevezett Szép magyar beszéd verseny. Ő hozta létre 1960-ban a Kazinczy-díj alapítványt 100 ezer Ft alaptőkével – a helyes magyar kiejtés ügyének fellendítésére. Ennek kamatai fedezték az évente elnyerhető Kazinczy-díjat, melyet szépen beszélő felnőtteknek (színész, rádió- és televízióbemondó, riporter) ítéltek oda. 1965-től pedig ebből kapják az érem mellé a pénzjutalmat a legszebben beszélő középiskolások. Azóta is Győr városa és a Kazinczy Ferenc Gimnázium ad otthont ennek a versenynek, mely 1973-ban kiterjedt a pedagógusjelöltekre, 1974-ben pedig az általános iskola felső tagozatosaira is. Ez utóbbiaknál két korcsoportban: 5–6., illetve 7–8. osztály. 1999 óta hazánk dunántúli területeiről (tíz megyéből) Balatonboglárra, az alföldiről először Debrecenbe, később Kisújszállásra érkeznek a megyék legjobb diákjai minden év áprilisában. A győztesek boldogan viszik haza a Kazinczy-jelvényt. A verseny természetesen felmenő rendszerű: iskolai, területi, megyei és országos. 1987 óta – iskolatípusok szerint fokozatosan – a határainkon túli fiatalok is részt vesznek a megmérettetéseken. Sokáig külön kategóriában, két éve együtt a határon belüliekkel.
K. G.: Hogy látja, a fiatalabb korosztályt, a diákokat érdekli a nyelv és a nyelvművelés?
P. I.: Kevés olyan diákkal találkoztam pályafutásom alatt, aki önmagától mutatott érdeklődést, de volt rá eset. Sőt, reál beállítottságú tanulóknál is. Ám némi motiváció, ráhangolás után megnyertem őket. Szívesen vállaltak plusz feladatokat, versenyeztek, szerepeltek, jöttek az országos találkozókra. Érdekeltté lehet őket tenni, ebben biztos vagyok.
K. G.: Ön szerint melyek a legaggasztóbb jelenségek a mai magyar nyelvhasználatban?
P. I.: A trágárság, a durva beszéd nagyon bánt, főleg lányok, nők szájából harsogva. Az úgynevezett édinyelv terjedését sem tartom szerencsésnek. Az internetes csetelés, szkájpolás (skype-olás), a mobil SMS-szövegeinél megengedett rövidítések, a helyesírás figyelmen kívül hagyása megfertőzi a beszélt és írott köznyelvet is. Nem csupán a diákok, sajnos a felnőttek egy része sem tesz különbséget a hallgató/olvasó személye, a szituáció, a hely és idő stb. tekintetében, ha kommunikál. Ez intelligencia és magatartáskultúra kérdése!
K. G.: Az Otthon a szavakban című kötet vallomásainak eszenciáját hogyan fogalmazná meg?
P. I.: A pedagógustársadalom kimagasló tehetségeinek megjelenítése egy sajátos területen. Erről nyilvános fórumokon kevés szó esik, holott számtalan szép teljesítmény, eredmény bizonyítja: a legtöbb pedagógus alkotó módon gyakorolja hivatását. Sokoldalúan megtalálja a feladatot, hogy hasznossá tegye magát – gazdagítva a helyi közösségek arculatát. A tehetségek felfedezése, kibontakoztatása, fejlesztése, sikerhez juttatása – fáradhatatlan, kitartó munka, áldozatkészség, a tanítványok szeretete s a fejlődésükért érzett felelősség nélkül lehetetlen. Ezt bizonyítják a gyűjteményben megjelent írások.
K. G.: Köszönöm a beszélgetést. Gratulálok a kötet összeállításához, és további sikeres anyanyelvápolást kívánok.
