A Miskolci Nemzeti Színház első idei évadbeli bemutatójaként a Lili bárónő című operettet tűzte műsorra. Nem kellett volna – de ha már így döntöttek, kihozták belőle a lehető legtöbbet, méghozzá elsősorban a tehetséges fiatal rendező, Szőcs Artúr koncepciójának köszönhetően. Ugyanis, bár a végtermék több sebből (és több torokból) vérzik, az, hogy ennek ellenére is szerethető lett az előadás, elsősorban az alkotói csapat érdeme.
Ha egy színházigazgató el akarja kerülni, hogy skanzenszínházat csináljon, nem az operett a megfelelő műfaj – gondoltuk sokáig, ám az utóbbi egy-két évben több rendező is bebizonyította, hogy ez csak negatív sztereotípia. Bár a klasszikus dallamok, a bohókás elvárások és a lassú történetvezetés nehézzé teszik, ha valaki bátran és koherensen hozzá mer nyúlni az alapanyaghoz, klasszikus operettből is minden további nélkül születhet korszerű és újszerű előadás.
Alföldi Róbert, kortárs utalásokkal pakolta tele Mágnás Miskáját, Gothár Péter pedig – Varró Dánielt segítségül hívva – az idén nyáron, Szegeden bemutatott Leányvásár esetében a darab hangulatát próbálta maivá változtatni. Előbbit kimondottan szerettem, utóbbit pedig annak ellenére sem tudtam teljesen utálni, hogy egyébként finoman szólva sem voltam elájulva a koncepciótól és a dalszövegek modern változatától sem. Szőcs Artúr, a Lili bárónő rendezője egy harmadik utat, az abszurd humor erőteljes alkalmazását választotta.
Bármennyire is furcsán hangzik, az operett maga is kicsit abszurd műfaj. A való életben ugyanis elég érdekesen hatna, ha a barátaink a lehető legváratlanabb pillanatban fakadnának dalra, és azért az se tipikus, hogy grófkisasszonyok a tiszttartójukhoz mennek feleségül, vagy hogy osztrák főhercegek orfeumi pillangókat vesznek feleségül. Mindezek miatt teljesen helyénvaló, ha az operetteket is hasonló humorral és helyzetekkel töltjük tovább – amúgy is sok ilyen van már bennük. Épp ezért az első percekben még furcsának tűnő modern abszurditások, legalábbis megítélésem szerint, nagyon feldobták a második felvonást ( – bár amikor egy bajszos minisztert csak azért küldtek színpadra, hogy húsz másodperc alatt két korábbi miniszterelnököt is parodizáljon, azért erősen megfordult a fejemben, hogy mit is keresek én ott…
Amiatt, hogy egy-egy évadban a lehető legváltozatosabb műfajú darabokat kell műsorra tűzniük, nehéz egy vidéki társulat élete. Bár nyilván vannak olyan művészek, akik vagy prózában, vagy zenés darabban tudnak kiemelkedőt nyújtani, a színészek zömének egyik nap színműben, másik nap operettben kell helytállniuk. Ami viszont azt eredményezi, hogy ilyen szempontból sok esetben csak „korrekt” előadás várható el, nem pedig kiemelkedő. (Hangsúlyozom, hogy ez közel sem általánosítás, hisz Miskolcon is játszanak kiváló színművészek, ráadásul számos vidéki társulattól láttam már olyan produkciót, amely után valódi ínyencként megnyaltam mind a tíz kritikus ujjamat.
Ezúttal nem ez történt. A rendezői koncepciótól elvonatkoztatva ugyanis a Lili bárónő egy átlagos darab, átlagos történetvezetéssel, átlagos szubrettel (Szabó Irén), átlagos táncos komikussal (Ódor Kristóf), egy kicsit az átlag feletti bonvivánnal (Bakos-Kiss Gábor), és Eperjesi Erika személyében egy átlag alatti primadonnával. Az első három szerep kapcsán elhiszem, hogy Jancsó Dóra, illetve a vendégként meghívott Jegercsik Csaba és Homonnay Zsolt rutinból jobban megoldják, mint fiatalabb kollégáik – Eperjesi Erika azonban elkerülhetetlen. Bár remek színésznőnek tartom, húsz színpadi évet ő sem tud letagadni, így jeleneteinél többször is úgy éreztem, mintha Lili immár „bárónéniként” próbálná elcsábítani (vagy örökbe fogadni) a fiatal grófot.
A Lili bárónőt (azért mégis maradjunk csak a mű eredeti címénél) a mellékszereplők vitték a hátukon. Salat Lehel korrektül hozta a városi kereskedőből vidéki földesúrrá válni akaró feltört Malomszegi báró komikus figuráját, Máhr Ági és Molnár Anna pedig tinilányként lubickoltak a vénkisasszony grófnők hálás szerepében. Kiemelendő még a Becsey tiszttartó bőrébe bújó Simon Zoltán is – üdítő volt látni a klasszikus karót nyelt karakter újszerű, vidámabb átértelmezését.
Egy vontatott első felvonás után egy élvezetes másodikat kaptunk – a végtermék pedig, bár nem nyűgözött le, nem mondhatom rá, hogy rossz lett. Minden hibájával együtt is többször mosolyra fakasztott, sőt nevetésre ösztökélt, márpedig úgy gondolom, hogy a huszonegyedik században színpadra állított klasszikus operetteknek ez az egyik legfőbb feladata.
Dicsuk Dániel
Fotó forrás:mnsz.eu Éder Vera
