Sokak örömére, Cassandra Clare nem vágta el Clary Fay történetének fonalát: kalandjai tovább folytatódnak A végzet ereklyéi második, Hamuváros címet viselő kötetében. Ahogyan az lenni szokott, a főhősnő kezd beleszokni új életébe, de a meglepetések és a veszélyek áradatának természetesen továbbra sincs vége. No meg persze ott van a tinédzser kor általános velejárója: a „sosem jó az, ami van” nevű kórság is, amelyet a „bárcsak visszakapnám az életemet”-tünetben csúcsosodik ki. Hiába, tizenévesnek lenni nem könnyű (nem is értem, miért vannak egyesek, azon a véleményen, hogy újraélnék azt a pár évet).
Clary is hasonló cipőben jár, ugyanis korábban nyakába szakadt egy hatalmas titok: a családjával együtt Árnyvadászok közé tartozik. Ezt megkoronázza, hogy már nem az ember az egyetlen furcsa lény ezen a földön, merthogy léteznek tündérek, vérfarkasok, démonok, vámpírok; ráadásul égetőbb problémák is vannak a fiú-ügyeknél – például a Föld megmentése. Na de nemcsak egy világ sorsa szakadt a Clary nyakába, hanem a magánéletében is akadnak homlokot ráncoltató, körmöt tövig lerágató problémák: korábban elrabolták édesanyját is, akit nem mellesleg Csipkerózsika-sorsa ítéltettek azok a csúnya gonoszok.
A mentőakció sem lesz egy sétagalopp, mert előbb meg kell találni Clary édesapját, Valnetine-t – aki élvezetesnek egyáltalán nem mondható (maximum csak saját maga számára…), meglehetősen őrült játékot űz hőseinkkel, és hatalomszerzés céljából feltett szándéka összegyűjteni az összes ereklyét. Na de ne szaladjunk ennyire előre: előbb ki kell szabadítani Jace-t a Csontvárosból.
Vannak még további finomságok is: ilyen a két testvér, Clary és Jace egymásra találása. Ámde az öröm nem tarthat sokáig: az báty válik a második ereklye ellopásának Inkvizítor általi gyanúsítottjává, és kémkedéssel, egyebekkel is vádolják. Na, erre mondják, hogy a baj csőstül jön.
Cassandra Clare kitett magáért, mert szerencsére akcióban és humoros(abb) pillanatokban most sem kell hiányt szenvedni. A szerelmi szálakat sem varrja el, hanem tovább csűri-csavarja – a nőnemű olvasók izgalmának fokozására. Viszont fekete pont járhatna az írónőnek az áthallásos sztoriért: több helyen a szemfüles olvasók de javu-élményt élhetnek át, ami máris értelmet nyer, ha hozzávesszük a tényt, hogy Clare könyvszerzői pályafutását például Harry Potter fan fiction-irományaival alapozta meg. De ez jóformán alig észrevehető, olyan jól belesimulnak a történetbe.
Szerencsére a karakterek változnak a cselekmény előre haladtával – hogy ki-ki a maga előnyére vagy hátrányára, azt ítélje meg a kedves olvasó. Mindenesetre, a kamaszos lázadómotívumra továbbra is mint sziklaszilárd alapra támaszkodik az írónő, amivel egyébként az égvilágon semmi probléma nincsen, hiszen az ifjúságnak szánja könyveit. Persze a regény most is hasonlít számos elődjére, de hát nem is vártunk mást, és a célközönséget sem hisszük, hogy ez különösebben zavarná.
A Hamuváros méltó folytatása elődjének, a Csontvárosnak. Az események pörögnek, viszont az elnyújtott-belassult szakaszokat nem ússzuk meg itt sem – de ez igazán megbocsátható, ha már olyan sok meglepetéssel és meghökkentéssel készült olvasóközönségének Cassandra Clare.
