Néhány hónappal ezelőtt immár a huszonötödik regénnyel bővült Philip K. Dick életművének magyarul is megjelent része, ugyanis júliusban megjelent a szerző Az utolsó szimuráklum című tudományos-fantasztikus története is. A regény nem csak a Dick-rajongónak kötelező, de a sűrűbb, töményebb fikciókat kedvelők számára is ajánlott. A regény a szerző összes jellegzetességét erősen tartalmazza, mely nem csekélység. Ez azonban a mű legnagyobb előnye és hátránya egyaránt – de lássuk is, miért.
Úgyhogy, jó kritikushoz méltóan, természetesen nem elijesztő szándékkal, de kezdjük is a legnagyobb hibával (vagy legalábbis azzal, amit mi annak vélünk). Ahogy azt a fülszöveg is tanúsítja, a világszerte népszerű Philip K. Dick ebben a regényben is a rá jellemző módon időutazásból, pszichoterápiából, telekinézisből, androidokból és neandervölgyi mutánsokból gyúr egy olyan történetet, amelyben összeesküvés összeesküvést ér, és szokás szerint semmi nem az, aminek látszik.
Márpedig lássuk be: ez egyszerűen sok. Sok a konfliktus, sok a különböző lény, sok a komplikáció, sok az alapnehézség, és sok azoknak az okoknak is a száma, ami miatt a földi világ elképesztően igazságtalanul (vagy épp egyáltalán nem) működik. Egy háromezer oldalas trilógiába talán belefér ennyi téma, de egy közepes hosszúságú regény véleményünk szerint ehhez kevés.
Személy szerint kimondottan szeretem azokat a fikciókat, melyek komoly társadalmi problémá(ka)t boncolgatnak. Vitathatatlan, hogy Az utolsó szimulákrum is ilyen, bár kétségtelen, hogy annyi gond van az általa vázolt világban, hogy egy ottani tisztességes demokrata már rég öngyilkos lett volna a kilátástalanság okozta kétségbeesésben. Másrészt viszont Philip K. Dick becsületére legyen mondva, ha sokat is akart markolni, azt legalább stabilan a kezében tartotta.
A történetvezetés az összetettsége ellenére is logikus és követhető, a problémák jól lekövethetőek, ráadásul nem csak 1964-ben voltak aktuálisak, de 2013-ban is azok. Nyilván fontos ugyanis beszélni a társadalmi egyenlőtlenségekről, a rasszizmusról, az elnyomó politikai hatalmakról, a mesterséges intelligencia etikai dilemmáiról, sőt a pszichoterápia létjogosultságának fontosságáról.
Bár jómagam nem annyira szeretem azokat a könyveket, melyek sok jelentős gondot írnak körül felületesen (inkább a Scalzi-féle történetvezetés áll közel hozzám, aki egy problémát tár fel annak részleteiben), azt kétségkívül el kell ismernem, hogy Az utolsó szimulákrum a maga nemében mestermunka. És mint ilyen, természetesen méltó a műfajt kedvelők népes táborának kiemelt figyelmére.
DicsukD
