Ugyan néhány év késéssel kezdtem olvasni George R. R. Martin Tűz és jég dala című fantasyciklusát (mely a világszerte sikeres Trónok harca sorozat könyveredetije), ám úgy gondolom, hogy még most is érdemes beszélni, írni róla – annál is inkább, mert a fantasyirodalom egyik korszakos alkotásáról van szó. Nemrég már megjelent cikkünk a sorozat első részéről (Trónok harca), és a konzervatív, lineáris módszert követve most a másodikként megjelent Királyok csatájával folytatjuk.
Kezdjük is a lényegnél – a történet, talán nem meglepő módon nem más, mint királyok (királyjelöltek) csatája Westeros megüresedett trónjáért. A tét hatalmas, ennek megfelelően az eszközök is változatosak – kapunk itt mindent, ízelítőként a középkorban bevett diplomáciai eljárásoktól kezdve intrikán át háborúkig. Martin szárnyain egyfajta fiktív, mitologikus lovagkorba repülhetünk, ráadásul mindezt (a sorozatban is látottakkal arányosan) masszív szexuális töltet kíséri.
George R. R. Martint sokan amolyan Tolkien-utódnak tartják, és van is benne valami. Bár A gyűrűk ura sikerén felbuzdulva számos régies stílusú, mitologikus fantasy született, hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint A tűz és jég dala az első, amely felveheti vele a versenyt. Természetesen Martin nem másol – ráadásul a történet is teljesen más, csak motívumok hasonlóak –, önálló stílusa van (még ha a történet jellege hasonlít is). Érezhető azonban Martin forgatókönyvírói előélete: eposzában, Tolkien történetével ellentétben, a vezető szerep a dialógusoké.
Mindezek alapján is nyilvánvaló, hogy Martin elsősorban szórakoztatni akar. Ez azonban egyáltalán nem baj, megítélésem szerint ugyanis a minőségi szórakoztatás ugyanolyan értékes, mint a minőségi kultúra. Sőt, újabban egyik nem is létezik a másik nélkül. Legalábbis ha tényleg minőségi dolgokról beszélünk. És azért azt se feledjük el, hogy a két fantasysorozat keletkezése között számos évtized telt el, ami alatt jelentősen változtak az olvasói igények is.
Martin ezek közül egyedül a „pörgősebb” történetvezetésnek nem tudott megfelelni – legalábbis megítélésem szerint. Bár az első részt meglepően gyorsan elolvastam, és egyáltalán nem zavart az amúgy igen jelentős terjedelem, a Királyok csatájánál többször éreztem azt, hogy egy-egy szál azért lehetne kicsit rövidebb is. Persze összességében nemhogy szenvedés nem volt a könyv, de élveztem is – sőt azt is értem, miért lehetett belőle ennyire népszerű tévésorozatot készíteni –, a rajongók pedig imádni fogják (vagy épp már imádják is), azért néha „sok” volt.
De mégis – mindenért kárpótolt a jelentős olvasói élmény, és hamarosan kezdem is a már várt harmadik részt.
DicsukD
