Mivel az ember mindig is kíváncsi természetű lény hírében állt, ezért biztosan mindenki elképzelte már egyszer az életében, milyen lenne, ha egy hozzátartozója valamilyen fogyatékossággal rendelkezne, vagy akár egy súlyosabb betegségben szenvedne. (Aztán persze természetesen nem győzünk hálát adni az égnek, ha nem kell ezzel a helyzettel szembesülnünk.)
Viszont az erre való orvosságként Matthew Dicks tálcán is nyújtja az Egy képzeletbeli barát naplója nevű a „kíváncsiságcsillapítót”: a regény által bárki beavatást nyerhet egy fogyatékos kisfiú mindennapjaiba. Aki azt hiszi, ebben ki is merül a mű irodalmi funkciója, az téved, ugyanis a szerző szinte „hőseposzt” álcázott regény formájában.
A történet egy kilencéves fiúról, Maxről és az ő egyetlen barátjáról, Budoról szól – akit azonban csakis ő ismer és lát, merthogy Budo a képzelet szüleménye. Ennek megfelelően a cselekmény is két síkon zajlik: egyrészt a valódi világban, másrészt a képzeletbeli barátok világában – a kettő közti kapcsot, avagy hidat pedig természetesen a gyerekek képezik. A képzeletbeli barátok társ- és egyfajta őrangyal szerepet töltenek be addig (csak sajnos nem mindenhatók), míg a gyerekeknek szükségük van rájuk.
A könyvben alapvetően Max és hű barátjának rutinos mindennapjaiba, és Budo szemüvegén keresztül a fiú sajátos, zárt világába pillanthatunk bele. Ugyanis Max más, mint kortársai: élete bonyolultabb és magányosabb, a világot és az őt körülvevő környezetet eltérőn értelmezi, viszont okosabb náluk. (Ennek okáról Dicks mindvégig említést sem tesz, viszont a fogyatékosság jellegét, típusát nem nehéz kikövetkeztetni.)
Azonban tévedésbe ne essék senki, mert a cselekmény ennél jóval több izgalmat tartogat: történik gyilkosság, elrablás, eltűnt utáni kétségbeesett kutatás. Ezenfelül érintésre kerül a személyes, belső küzdelem, a házasság próbája, a kitartás, a szeretet, a barátság, a hűség, az önfeláldozás, a halálfélelem, a kiszolgáltatottság, az önzés, a szánalom és a gyarlóság is. Ezek az emberi értékek és minőségek teszik hihetővé, szinte kézzelfoghatóvá Budo, Max és a szülei történetét, ami esetleg a fülszöveg alapján keltett első, esetleg negatív benyomás után a könyvre húzott skatulyákat végérvényesen eliminálja.
Az Egy képzeletbeli barát naplója egyike az általam eddig olvasott legimpresszívebb könyveknek. Az alaptörténet gyakorlatilag egyszerűbb nem is lehetne, s elsőre nincs is benne semmi különös. Különlegességét azáltal nyeri el, hogy Matthew Dicks egy szomorú, szívszorító témáról ír egyszerű, könnyed, közérthető nyelvezettel és hangnemmel – és ez a fajta ellentét pedig nemhogy nem árt, hanem szinte csodát művel. Továbbá, a szerző kreativitásáról tesz tanúbizonyságot az is, hogy az események narrátorának a képzeletbeli barátot teszi meg, aki úgy beszéli el az eseményeket, ahogyan ő és Max élik meg azokat – az azonosulás, illetve a bele- és átélés lehetőségét szinte teljes mértékben garantálva ezáltal.
Feltétlen kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy mindvégig a hitelesség járja át. Ez pedig nem is csoda: Dicks nem „hasból” írta meg regényét, hanem számára az ihletet gyerekkorában az általa kitalált ő egy képzeletbeli barátja adta. De nemcsak ettől válik hihetővé és realistává a történet, hanem a roppantul tehetségesen megválasztott elbeszélői stílustól is: egy gyermek tapasztalati és értelmi szintjével és korlátaival – sok helyen már-már szájbarágósan – adja át Budo és Max barátságának csodálatos történetét. (Utóbbit egyesek irritálónak érezhetik, de véleményem szerint ez pont egyike azoknak az okoknak, amik miatt unikális a regény. Bízom benne, hogy ezen a „kellemetlenségen” túl tud lendülni a kedves olvasó, és nem szolgáltat ürügyet a könyv abbahagyásához.)
Ami még érdekessé és egyedivé varázsolja az Egy képzeletbeli barát naplóját, hogy nincs pontosan megnevezve, tulajdonképpen miért más Max, mint kortársai. Csupán az aggódó szülők elkeseredett küzdelméből, illetve a kisfiú viselkedéséből kiindulva lehet találgatni a Max fogyatékosságát illetően. Azonban mivel ez elég egyértelműen kikövetkeztethető, ezért nem igazán látom, mi cél vezérelte a szerzőt – mindazonáltal még érdekesebbé, egyedibbé tette a regényt.
A fentiek tükrében összességében az mondhatom, egy rendkívül olvasmányos regénnyel állunk szemben, melyet bizony olykor meglepően nehezünkre eshet letenni. Kortól és nemtől függetlenül bárkinek ajánlott kezébe venni az Egy képzeletbeli barát naplóját. Nagy valószínűséggel új élménnyel fog gazdagodni az olvasó, miközben látóköre kitágul, és jó eséllyel a várt katarzis sem fog elmaradni. Ráadásul a hőstoposz is kissé másabb megvilágításba kerül: nemcsak az önfeláldozás vagy életmentés útján válhat valaki hőssé, hanem önmaga legyőzésével is, hiszen ehhez is bátorság kell. Ilyen értelemben pedig sok kis- és nagy hős járkálhat közöttünk, körülöttünk.
Bártfai Eszter
