Azok, akik ismernek, tudják rólam, hogy nagyon gyorsan olvasok. Nyilván a sebesség és a figyelem műfajonként és szerzőnként változik, de ritka, hogy egy könyv négy-öt napnál tovább tartson. Viktor Pelevin S.N.U.F.F.-ja döbbenetesen megnövelte az átlagomat, ugyanis majdnem négy hónap alatt tudtam csak „kivégezni” – bár mentségemre szóljon, hogy közben egy szakdolgozat, egy vizsgaidőszak és egy államvizsga is hátráltatott. Pelevin elképesztően tömény stílusa azonban amúgy sem könnyen emészthető, de utólag mindenképp azt mondom: megérte!
Ha egy alkotó magát nem csak szórakoztatónak de művésznek is hívja, vagy épp mások tartják ezt róla, akkor – legyen szó balettről, színdarabról, fényképről, szépirodalmi regényről vagy fantasyről – mindig azt keresem benne, hogy reflektál-e valahogy a jelenlegi társadalomra, vagy annak egy-egy szeletére, nyilván figyelembe véve az egyes máfajok és alkotások lehetőségeit és korlátait. Ilyen szempontból az irodalom páholyban van, hisz a leírt szavakkal-mondatokkal szinte mindent tökéletesen lehet ábrázolni.
Viktor Pelevin pedig ezt maximálisan ki is használja. Nem csak terjedelmi szinten, hisz a nagyjából hatszáz oldalas S.N.U.F.F. nem kirívóan hosszú, sőt – mondanivaló szempontjából azonban olyan, mintha kétezer lenne. Ebben a történetben (vagy épp a mögött) minden van, ami a mai Oroszországot – és igazából ami a mai Magyarországot – meghatározza. Társadalomkritika, elitkritika, médiakritika, kultúrakritika – kritika. Ráadásul magas fokon, olyan célzásokkal, amely bárki becsületére válna.
A történet központjában Bizáncium és az Urkajnai Urkaganátus háborúja áll, de a szerző nem elsősorban a nagy egészre helyezi a hangsúlyt, hanem egy, az „égben” élő ember (aki mellesleg a „földi” orkok elleni folyamatos háborúk kirobbantásáért és lefilmezéséért felel) sorsára, és egy guminőhöz fűződő szerelmére. De hagyjuk is a történetet, egyszerűen nem annyira fontos. Persze, érdekes és komplex (utóbbi különösen nagy dicséret, hisz a legtöbb fantasy és sci-fi azon hasal el, hogy több kérdést vet fel a világképe, mint amennyire választ ad), de ez úgyis olvasás közben derül ki.
Lehet merengeni a párhuzamokon – hogy az ember-ork „ellentét” a gazdagokról és szegényekről szól-e, hogy a háború a mesterségesen generált erőszakot és elnyomást jelenti-e, hogy a „snuffok” a mi valóságshowjainkra és a primitív médiafogásokra utalnak-e, hogy a guminő az érzelemmentes világ szimbólumaként jelenik-e meg, és még folytathatnánk a listát, ha nem is hatszáz oldalon, de sok-sok soron keresztül. De mivel ennek a felsorolásnak tényleg se vége, se hossza, úgy gondolom, megint csak mindenki maga döntse el, hogy mi mit jelent neki.
És bár látatlanban is gratulálok a fordítónak – nem lehetett egyszerű dolga ezzel a könyvvel – azt azért nagyon sajnálom, hogy nem tudok elég jól oroszul ahhoz, hogy eredetiben olvassam Pelevint. Szerintem megérné…
DicsukD
