Elmore Leonard személyében egy Magyarországon még nem annyira ismert, ám hazájában népszerű írót választott tavasszal a Jaffa Kiadó, akinek a Dinamit című regénye jelent meg a gondozásukban. A regény, mely nem csak izgalmas, de közben be is mutatja a múlt század második felének „lázadó” Amerikáját, üdítő változatosságot jelent nyárra a krimiket-thrillereket kedvelő olvasóknak.
Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt (egyébként nem kell, hisz egy egész cikk áll a rendelkezésemre – de most mégis megteszem), akkor az a „laza” lenne. Laza a történet, lazák a kapcsolatok, mai szlenggel élve lazák a szereplők – szóval minden adott egy könnyed kis olvasmányhoz. Jó, azért annyira mégsem könnyed, hisz a történet szól vérre menő bosszúról és kapitalizmus elleni lázadásról, a címhez méltó módon némi robbanóanyaggal megspékelve, de azért mégis.
Leonard stílusa nem tudományos és nem is alapos, ennek ellenére mégsem érezzük „kevésnek”. Minden kiderül, amire szükségünk van a történetszálak (sok van) nyomon követésére, a fölösleges információktól viszont megkímél minket a regény. Ennek vannak árnyoldalai (rövidség) és előnyei (könnyű követhetőség) is – hogy kinek mi mennyire, azt mindenki maga döntse el, hisz ízlése válogatja.
Ami egyértelműen pozitívum: ritka manapság az olyan regény, amely elsősorban nem a már sokszor elsütött sémákra épül. Bár mint azt már sokszor leírtam, nincs problémám azokkal a könyvekkel sem, melyek az ismert alaptörténeteket dolgozzák át jól, azért mégiscsak üdítő úgy olvasni, hogy közben nem érzem azt, hogy ezzel a koncepcióval már sokszor találkoztam. Leonard pedig, legyen a stílusa bármennyire is laza, azért vitathatatlanul eredeti a maga módján.
Jó, persze, a „bosszú” és a „párhuzamos haszonszerzés” alapséma is jött már velünk szembe néhányszor (még a dolgot a humorosabb oldaláról megfogó Rejtő Jenőnél is), de az a mód, hogy ezt a szerző bevezette a sokak által tabunak kezelt lázadó- és hippivilágba, mellyel eddig csak kevesen kísérleteztek, mindenképp újszerű – és élvezhető. Még akkor is, ha hazánkban éppen akkor pont hogy a szocializmus ellen tiltakoztak a lázadók.
A másik dicséretes pedig, mint ahogy már elhangzott, az, hogy a szerzőnek esze ágában sincs mindent megmagyarázni, megindokolni és (ami a legidegesítőbb szokott lenni) összekötni. Egyszerűen csak leírja a történetet, mozgatja a szereplőket és a szálakat, a végkifejletet izgalmassá teszi, ám mindent úgy, hogy bár a történet lezárul, ránk bízza, hogy döntsünk: kinek volt igaza és ki járt a legjobban. Ő ezt, bölcs ember módjára nem teszi meg – Leonard könnyed thrillere a szó szórakoztató irodalmi értelmében vett jellegzetessége: nem filozofál csak feszültséget kelt. Azt viszont jól.
