A népszerű krimiíró, Ken Follett hatalmas fába vágta a fejszéjét, hiszen egy háromkötetes sorozaton keresztül el szeretné mesélni a huszadik század egészének történetét. Az igazán dicséretre méltó azonban nem az a jelentős kutatómunka, amelynek az ilyen grandiózus vállalkozásokat okvetlenül meg kell előznie, hanem az a stílus, ahogy a szerző a jelentős történelmi eseményeket az azokat formáló és az azokat elszenvedő emberek szemüvegén keresztül mutatja be.
Az Évszázad-trilógia első kötete, mely A Titánok bukása címet viseli, a századfordulótól a húszas évek közepéig kíséri az olvasókat és a szereplőket. Megismerhetjük az első világháború előtti korszakot, a leáldozó arisztokrata-világot, beleláthatunk a világégést kialakító politikai tényezőkbe, megtapasztalhatjuk a fegyveres küzdelmek borzalmát, végigkísérhetjük az orosz társadalmi rend megváltozását, majd a világháborúban vesztes országok sorsát
Lássuk be, a cselekedeteink legfeljebb elsőre tűnnek véletlenszerűnek, hiszen azokat normális esetben a vágyaink és céljaink irányítják (más kérdés, hogy azok mennyire „normálisak”), így a történelmet is az emberi tényezők alakítják. Épp emiatt tartom sokszor dőreségnek, amikor mások az ember hatását a társadalomra ahhoz hasonlítják, mint ahogy egy csepp víz hat a tengerre. A tenger ugyanis többé-kevésbé homogén, a társadalom azonban a létező legváltozatosabb vallású, bőrszínű, neveltetésű, identitású, gondolkodásmódú és személyiségű emberekből áll, és nagyon nem mindegy, hogy éppen melyik rendszer melyik csoportja van felül – vagy hogy milyen mértékben van felül
Más kérdés persze az, hogy az egyes emberek céljai mennyire térhetnek el azonos helyzetben, hisz ettől függ az, hogy a történések mennyire múlnak az egyénen – gondoljunk csak arra, hogy a hatalom például hajlamos megszédíteni mindenkit, így könnyen lehet, hogy többé-kevésbé ugyanúgy viselkednénk, ha azonos helyzetben lennénk, mint azok, akiket esetleg bírálunk tetteikért. A választól függetlenül azonban igaz az, hogy a háborút nem csak emberek indítják, de emberek is szenvedik azt el, ráadásul az egyén szintjén a lehető legkevesebbszer van csak győztes – vesztesekről viszont annál többször beszélhetünk.
Épp ez az a tényező, ami miatt különösen érdekes az a mód, ahogy Follett elmeséli a történetét. Egyrészt objektíven mutatja be a regény karaktereit – másrészt viszont a különböző helyzetek megítélése nagyban függ attól, hogy épp melyik főhősünket követjük (a nyolcból). Hisz máshogy látja például az orosz forradalmat egy nyugati arisztokrata, mint egy orosz munkás (aki egyébként meghökkentően intelligens – talán természetellenesen is az, még ha az idő őt is igazolja ugyebár). És ez a különböző nézőpont Follettnél jelentős súlyt kap, ami azért fontos, mert a száraz tényeket megtanulhattuk középiskolában, a mögöttes motivációkról és a megélt érzelmekről azonban a többség vajmi keveset tud csak.
Sokszor igaz az, hogy a kevesebb több – de nem most. A Titánok bukása ugyanis terjedelemre nagyon hosszú, de ez így van jól. Vannak történetek, vannak folyamatok, melyeket egyszerűen nincs értelme röviden, sűrítve elbeszélni. Az pedig külön Follettet dicséri, hogy az ezer oldalon keresztül is képes fenntartani a figyelmet. Az enyémet legalábbis az volt – és ahogy az interneten olvasgattam a nemzetközi kritikusok és olvasók véleményeit, nem is voltam vele egyedül.
Habár az első rész önmagában is megállná a helyét, a történet persze folytatódik tovább, hisz a 2012-ben megjelent második rész – melyről hamarosan szintén olvashatnak nálunk – a második világháború előzményeit és borzalmait beszéli el, a 2014-re várható záró kötet pedig a hidegháborút tárja majd alternatív módon a szemünk illetve a képzeletünk elé. Őszintén mondom: kíváncsian várjuk.
DicsukD
