Fordulatos története, megosztó és nem sablonos karakterei, valamint az ízléses keretek között tartott misztikummennyiség miatt a Trónok harca méltán vált világszerte az egyik legnépszerűbb televíziós szériává. Ebben – a színészek és a producerek mellett – az elsődleges érdem George R. R. Martin íróé, akinek most A tűz és jég dala című regényciklusának első „darabját”, a sorozattal megegyező című Trónok harcát vesszük górcső alá.
Kétségtelenül ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik úgy olvasták a Trónok harca könyveredetijét, hogy a sorozatból gyakorlatilag egyetlen képkockáz sem láttak. Nem tudom, hogy így-e a szerencsésebb, vagy már rajongóként olvasni – nem is nyilvánítanék erről határozott véleményt, nyilván mindkét megoldásnak megvan a maga előnye és hátránya egyaránt.
Sőt, inkább csak előnye – azaz így vagy úgy, de megéri olvasni George R. R. Martin regényét (és alighanem regénysorozatát). A tűz és jég dala fantasyciklus alkotója ugyanis az általam csak „földi fantasynek” – elnézést ezért a túl köznapi, ám meglehetősen beszédes elnevezésért – hívott műfajban már-már tolkieni magasságokat ért el. A Gyűrűk ura alkotójával való párhuzamba vonása nem is ér véget itt; a középkori környezettől, a „mérsékelten természetfeletti” elemeken át néhány helyszínig még több hasonlóságra is bukkanhatunk.
A szerző stílusán azonban nem csak az érzékelhető, hogy Tolkien volt az egyik (és talán a legfontosabb) példaképe, hanem az is, hogy korábban egy évtizedig nagy amerikai kereskedelmi adók számára írt sorozat-forgatókönyveket – Martin ugyanis így nem csupán ösztönszerűen írt egy kiváló fantasyt, hanem a különböző, a filmek világában sokkal inkább jelentős hatásfokozó eszközöket és egyéb dramaturgiai technikákat profi módon tudta alkalmazni. És ezt mi sem jelzi jobban, hogy én magam, aki kritikusként nem csupán felismeri ezeket, de eléggé be is van oltva ellenük, a szó szoros értelmében hidegen hagyott a tudat, és szépen hagytam magam megfogni.
Nem bántam meg. És most is… Írhatnék még a történetről, a karakterekről, a helyszínválasztás tökéletességéről, a sárkányokról, miegymásról – de fölösleges… Egyrészt Martin jobban írt róluk nálam, másrészt az olvasók többsége úgyis szintúgy tisztában van a sorozat révén mindezekkel (a kötelező változtatásokon túl ugyanis nagyon jól követi a széria a könyvet, legalábbis ezt mondták, én pedig elhiszem, mert ennek nem fogok utánanézni). Akik pedig mégis szeretnének többet tudni a történetről – nos, olvassák el. Én már a következő könyvre „készülök”.
DicsukD
