Azt követően, hogy korábban a Tánc a mészárszéken már elnyerte a tetszésemet, úgy gondoltam, hogy szívesen olvasnék mást is a szerzőtől, Lawrence Blocktól. Választásom egy rövid, véletlenszerű keresést követően biográfiája legfurcsább címére, A betörő, aki Spinozát olvasott című regényére esett. Utólag pedig hálát adok a szerencsémnek, talán keresve sem találhattam volna jobb olvasnivalót nyár elejére.
Csak utólag tudtam meg, hogy a könyv egy sorozat többedik része, de így sem bántam meg a döntésemet, sőt, talán pont hogy ez keltette fel a figyelmem a többi tag iránt. Rendkívül és ritka kellemes csalódás volt azt tapasztalni, hogy egy író, akitől korábban komoly krimit olvastam – a szó természetesen a szórakoztató irodalmi kereteken belül értendő –, mennyire más stílusban, ám a minőség tartása mellett képes alkotni, amikor ravasz történetvezetése mellett vidámabb húrokat is penget.
A könyv két legfontosabb jellemzője ugyanis a humor és az izgalom. Utóbbi azért nem annyira meglepő egy krimi kapcsán, bár tény, hogy egyre ritkább a „kiagyilkos”-típusú bűnügyi regény – márpedig A betörő, aki Spinozát olvasott, még ha más szempontból nem is hajaz túlzottan egy klasszikus krimire, vitathatatlan, hogy csak az utolsó oldalon derül ki, hogy ki a valódi főbűnös, és logikai úton bárki kikövetkeztetheti, mi történt. (Jelentem, nekem sikerült, ebből is látszik tehát, hogy nem – az amúgy általam mélyen tisztelt – Agatha Christie jellegű bonyolultságú cselekményről van szó, ahol a gyilkos sokszor az áldozat milliomos nagynénjének az eltitkolt örökbe fogadott gyereke.)
A történet szerint a betörőből tisztes antikváriussá lett Bernie Rhodenbarr betör egy puccos házba, és megdöbbenve látja: megelőzték. Ennek ellenére sikerül a Pudliművek mellett éjszakánként betörőtanoncként tevékenykedő Carolyn segítségével ellopnia egy nagyon értékes érmét. Hogy másnap reggel aztán megtudja: utánuk még valaki betört a házba, és megölte a tulajdonos feleségét…
Ebből a rövid leírásból is látható viszont a regény másik fő jellemzője, a humor. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy krimit vagy paródiát olvasok – aztán a végére rájöttem, hogy mindkettőt. Ez pedig így van jól, hisz a jó paródia az, ami egyébként önállóan is megállja a helyét. A Spinoza, és gyanítom, hogy a sorozat többi tagja is – erről később még igyekszem megbizonyosodni – márpedig ilyen, ráadásul egy olyan író tollából, aki azt is bizonyította, hogy valódi, véres akciókrimit is élvezetesen tud írni.
DicsukD
