A skandináv krimik magyarra is lefordított egyre népesebb tábora nemrégiben új taggal gyarapodott, miután az Animus Kiadó gondozásában megjelent a hazájában rendkívül népszerű svéd Camilla Läckberg harmadik regényének magyar változata is. A Jéghercegnő és A prédikátor révén népszerűvé vált Läckberg legújabb műve, a Vészmadár nem kevésbé izgalmas vagy visszafogott mint elődei.
Történetünk elején a svéd Tanumshede melletti országúton fának rohant egy autó, és vezetője – az ütközésnél életét vesztő Marit Kaspersen – szervezetében hatalmas mennyiségű alkoholt találtak. Természetesen adja magát a feltételezés, hogy ittasan vezetett, és ezért nem volt képes bevenni a kanyart, a boncolás azonban hamar kideríti, hogy a nő a baleset pillanatában már halott volt: alkoholmérgezés végzett vele. Közeli hozzátartozói – volt férje, lánya és leszbikus élettársa – szerint Marit soha életében nem ivott, ráadásul a holttesten talált különös nyomok is azt erősítik, hogy gyilkosság történhetett.
Máris kész tehát az alaphelyzet egy izgalmas kis skandináv krimihez – nem csak az olvasók, de a helyi rendőrség számára is. A már a korábbi regények révén is megismert nyomozó, Patrik Hedström és csapata nekiveselkedik az ügynek, ám ugyanekkor egy másik bűntény is történik: megölik a városkában forgatott valóságshow egyik szereplőjét. A hatalmas médiafelhajtás miatt a nyomozócsapat kénytelen inkább erre fordítani a figyelmét.
Ám lassan kirajzolódik, hogy a két esetnek köze van egymáshoz, és ahogy azt már mind az írónőtől, mind a skandináv krimitől mint műfajtól megszokhattuk, a nyers történések mellett a bűnözők és áldozatok, nyomozók és szemlélők közötti ismert és ismeretlen, nyitott és rejtett emberi kapcsolatoknak is komoly szerepük van.
Camilla Läckberg, a skandináv krimik koronázatlan svéd királynője ismét izgalmas, kellően, de nem túlzóan hideg, nyers és brutális történettel örvendeztette meg a rajongóit – köztük engem, korábbi sikerkönyve, a Jéghercegnő ugyanis egyik személyes kedvencemmé vált. Ugyanazok a jellemzők, a csavaros, de azért nem túl elképzelhetetlen cselekményszálak, a realista ábrázolásmód, és persze a kissé gyomorforgató halálnemek és egyebek ebből sem hiányoznak, így akik kedvelték az írónő korábbi műveit, alighanem ezt is élvezettel fogják olvasni – szóval fölösleges „vészmadárkodni”.
Az olcsó szóviccek mellett azonban ki kell még emelnünk azt is, hogy az írónő két korábbi műve, a Jéghercegnő és a Prédikátor épp azért kerül közel sok olvasóhoz, mert – noha szélsőséges módon, de azért mégis – családi konfliktusokat ábrázolt a bűncselekmények mögött olyan motivációkkal, melyek a mindennapi életben is sokak fejében megfordulhatnak, még ha a kivitelezésig szerencsére csak nagyon kevesek jutnak is el. Ne kövessük az ő példájukat, de azért olvasni még lehet ilyenekről – sőt…
DicsukD
