Gyönyörű, többmotívumú történet, pazar látvány, a még fiatal, de már érett Webberre jellemző csodás zene, valamint a Magyarországon különösen színvonalas színészi játék – illetve ezek, színházi bombaként robbanó elegye méltán tette Az Operaház Fantomját a világ egyik legnépszerűbb musicaljévé. Sőt, sokak szerint – bár ez kétségkívül degradáló a hasonlóan klasszisminőséget képviselő Hairrel, Nyomorultakkal, Macskákkal, vagy épp Elisabeth-tel szemben – a Fantom maga „A” musical. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a hazánkba azt elhozó Madách Színház most ünnepelte a darab tizedik születésnapját.
Szirtes Tamás igazgató szavai szerint 2003. május 30-a jelentős nap volt a színház történetében: nem csak egy világhírű musical érkezett aznap Magyarországra (ráadásul először kapta meg színház úgy a Fantom játszási jogait, hogy eltérhetett az eredeti változattól), de – mint azt ma már világosan látjuk – a teátrum akkor lépett rá véglegesen a máig is tartó sikeres útra. Mely azóta is számos Broadway-musical (újra)bemutatásához vezetett – gondoljunk csak a József és a színes szélesvásznú álomkabátra, a Producerekre, a Spamalotra, vagy a 2012 szeptemberétől látható, hatalmas érdeklődést kiváltó Mary Poppinsra.
A többi pedig már csak történelem: eltelt tíz év – mely azért nem volt olyan egyszerű, mint e sorokból tűnhet –, a Fantom ma is hatalmas népszerűségnek örvend, és eljött az első évtizedes jubileum, melyet a Madách Színház a darabhoz és az alkalomhoz illő különleges előadással köszöntött. Mely alapmotívuma egyértelmű volt: tapsoltassunk meg minél többször minél több szereplőt. És ezzel nincs is semmi baj, ez így remek, ők megérdemlik, a nézőtéren helyet foglalók többsége pedig valószínűleg nem először látta már a darabot, így tudtak figyelni az ilyen apróságokra is. A Fantom azonban mégsem mese, fontos a folyamatosság, így talán nem volt bölcs dolog egyszerre több azonos karaktert a színpadra küldeni énekelni (inkább a végén lehetett volna egy közös Fantom-szóló) – a többi váltást viszont nem zavaróan, sőt a Christine-Raoul páros esetében nagyon ízlésesen oldották meg.
Fantomként Posta Victor kezdett akit – bár nagyon tisztelem a fiatal művészt hangja és sokoldalúsága miatt is, ráadásul a legtöbb, akár drámai, akár komikus szerepében is remek, ráadásul egyre fejlődő teljesítményt mutat – nem érzek a darabhoz illőnek (főleg, hogy a regénybeli Fantom azért erősen a középkorú felé hajlik, Victorról pedig ez még túlozva sem mondható el). Bár kétségtelenül szépen énekel, egy egész előadást (ellentétben az Én, József Attilával, ahol címszereplőként is remek) itt nem tud elvinni a hátán.
Csengeri Attila magas, kellemes hangja ellentétben áll a Fantom karakterével, de a figurát épp ez teszi sokoldalúvá, örülök, hogy végre, még ha csupán egyharmadnyi előadás erejéig is, de láthattam.
Ha a Fantom „A” musical, akkor Sasvári Sándor maga „A” Fantom. A premier óta is, most is, és remélem, még nagyon sokáig. Fizimiskája is illik az általam ideálisnak tartotthoz, hangjába még most se lehet belekötni, különleges ének-akcentusa is különlegesebbé teszi Fantomját, domináns játéka pedig még a legendás fehér álarcon is elemi erővel üt át.
Bár Fonyó Barbarának lassan ideje lenne átadni a stafétát, hangja még mindig szépen szól, Mahó Andrea pedig továbbra is telitalálat Christine szerepére – bájos hangja, naiv, kislányos játéka illik a történet alapján kibontakozó fiatal, táncosból lett énekeshez. Patnerüket, Raoult Homonnay Zsolt és Magyar Bálint játszották, itt kár is túlragozni: mindkét színész (különösen teljesen összhangba került a szereppel – míg előbbi inkább (fizimiskájából adódóan) egy bár idősödő, ám mégis ifjan szerelmes grófot alakít, Magyar Bálint inkább a karakter lendületére helyezi a hangsúlyt.
A kisebb karakterszereplők közül Weil Róbert és Szerednyey Béla lubickolnak, mint hal a vízben, Sáfár Mónika pedig úgy él a színpadon, mintha valóban ő lenne a darab elsőszámú primadonnája – egyszerűen zseniális, ráadásul ritka, hogy valaki egyszerre legyen operai kvalitásokkal bíró énekesnő, és brillírozó komika. (Partneréről, Rozsos Istvánról ez sajnos kevéssé mondható el; ugyan helyt áll, de ő azért tíz év során kiöregedett az elsőszámú „bonviván” szerepéből. Barabás Kiss Zoltán meggyőzően egyszerű, Bencze Ilona pedig remekül hozza az Operaház „jégkirálynőszerű” balettmesterét.
Az előadást követő extra programként megtekinthettük a japán kollégák videóüzenetét, meghallgathattuk Horgas Eszter fuvolaművész és Szabó Ádám tangóharmonikás előadásában a darab híres duettjének zenéjét, végül pedig ugyanazt az egyik eredeti Christine és Fantom, azaz Király Linda és Miller Zoltán is elénekelte. A darab népszerűségét pedig mi sem jelzi jobban annál, mint hogy a tapsrendet követően rengetegen kértek aláírást és közös fotót a főszereplőktől az ünnepi előadás jegyéhez e célból ajándékként járó papírálarcokra.
Talán ebből is látszik, hogy Az Operaház Fantomja több mint egy egyszerű musical. Sokaknak, így e sorok írójának is számos közvetlen és közvetett személyes élménye van a darabbal kapcsolatban, ráadásul amiatt, hogy a történet központi figurája egy kirekesztett, emiatt embergyűlölővé vált arctalan alak – akit pedig tehetsége miatt inkább trónra lehetett volna emelni, mintsem egy pincébe száműzni –, és ha tetteivel azonosulni nem is tudunk, átérezni alighanem mindannyian át tudjuk a helyzetét. Az Operaház Fantomja egy legenda – de egy szép történet is egyben a diszkriminációról, magányról és az ebből fakadó dühről, mely a tizenkilencedik századi Párizsban éppúgy jelen volt, mint a mai Magyarországon és világban.
Találkozunk a huszadikon? Mindezek alapján igen – de addig is, november 9-én, szombaton este lesz a darab 700. előadása, melyre belépőjegyek már válthatók.
Dicsuk Dániel
Fotó: Madách Színház
