Közeledik a mostani színházi évad vége, ám több teátrum is mostanra hagyta egyik legnagyobb idei „durranását (elég csak a Nemzeti Színház Mephistojára gondolni). A Nagymező utcán – amit az egy négyzetméterre jutó színházak magas száma miatt a pesti Broadwaynek is hívnak – található Budapesti Operettszínház pedig egy rendkívül látványos Broadway-musicalt, a népszerű film alapján készült Ghostot tűzte műsorára, a premiert május 31-én én június 1-jén tartották.
Már a darab előzményfilmje sem a története, vagy a benne rejlő potenciál miatt kapott két Oscar-díjat, és ez magával a musicallel sincs másként. A világon mindenhol, ahol eddig bemutatták, viszonylag hamar lekerült a repertoárról, mert túl sokat nem tud felmutatni. A zene felejthető és lapos, a történet, bár maga az alapötlet nem rossz, viszonylag egyszerű és sablonos (ráadásul bosszantó, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle) – és a színészeknek sem ad túl sok lehetőséget brillírozni. Ráadásul annyira amerikai és nyugatias, amely a magyar kultúrától már kellően idegen – tény, hogy rohanó életmód és ezoterikus sarlatán nálunk is van – de nem ebben a formában. Mindezek alapján ennek a darabnak nem nagyon kellene léteznie – Magyarországra importálva meg pláne nem.
A budapesti Ghost azonban mégis sikeres lesz – és még csak nem is a színház alapvető népszerűsége miatt, vagy pedig a darabban szerepet kapott, egyébként önmagukhoz képest több esetben is alulteljesítő sztároknak köszönhetően. Hanem mert élvezetes, és főleg látványos. Utóbbi szót igazából ki kellene vastagítani, alá kellene húzni, sőt, villogó piros kerettel kellene kiemelni – mert ilyen látványos színházi előadást magyar színpadon még nem láttunk. Voltak próbálkozások, melyek vagy jó úton jártak, de nem ennyire, és voltak, amelyek meg pont, hogy mindent kizárólag ledlámpákkal vagy vetítéssel akartak megoldani – a Ghost azonban, annak ellenére, hogy néha úgy tűnik, hogy nem csak a nézők tudatát, de szemét is feltett szándéka elkápráztatni, remekül működik.
Mindezeket pedig Kerényi Miklós Gábor rendező remekül koordinálja. Bár voltak darabok, melyek zsákutcának, vagy legalábbis mellékvágánynak számítottak munkásságának utóbbi éveiben, a Ghost során ismét igazolja, hogy a monumentális zenés darabok egyik elsőszámú hazai képviselője (fájó szívvel jutott eszembe, hogy Nyomorultakat kellene rendeznie…).
A főszerepben – sőt igazából címszerepben – Dolhai Attila látható. Alakítását egy szóval lehetne jellemezni: korrekt. A nem túl bonyolult dalokat szépen elénekli, a nem túl bonyolult szerepet jól eljátssza. Ezúttal partnernője Vágó Bernadett sem tud kiemelkedni, bár ez legkevésbé az ő hibája: nem is kapott túl sok mindent az alkotóktól, amiből egy színésznő dolgozni tud. Mészáros Árpád Zsolttól pedig annyiszor láttuk már ezt a „tipikus rossz” karaktert, hogy sok újat már nem lehet írni róla.
Aki a színészek közül viszi a hátán a darabot, az Szulák Andrea – Oda Mae legendás szerepében úgy lubickol, mintha világéletében fekete szellemidéző jósnő lett volna. Remek humor, mértéktartó mértéktelenség és ügyesen palástolt kedvesség jellemzi játékát, mély hangja és jazzénekes tapasztalata pedig ezúttal különösen jól illik alakításához.
Földes Tamás – mint minden szerepében –, ismét remek, ezúttal jól és arányosan formálja meg a kissé fanyar humorú, bölcs öreget, aki átsegíti Samet az új (élet?)formájából adódó első nehézségein.
Továbbra sem értem, hogy Szabó P. Szilveszternek miért kellett a Metró Szellemet odaadni – ugyan játéka most is olyan színvonalú, mint bármikor, a hangja egyszerűen kevés az üvöltözős rap-dalrészlethez – és már az sajnálatos, hogy nem tudtam eldönteni, hogy jelenete végére maga a színész, vagy csak a szerepe fulladt ki.
A további mellékszereplők közül Németh Attila élethű drogos gengszter, Vörös Edit, Bori Réka és Siménfalvy Ágota hozzák a kötelezőt, Dézsy Szabó Gábor pedig üde színfolt az apró szerepeiben.
Dacára tehát annak, hogy a történet, és főleg annak kibontása kissé „bugyuta”, a zene sem átütő, a darab összességében mindenképp pozitív színházi élmény, ezúttal irónia nélkül, őszintén írom azt, hogy „ezt látni kell”. Mégpedig szó szerint „látni” – megéri.
Dicsuk Dániel
Fotó: Jekkel Dóra
