„Én erdélyi vagyok, 1941-ben jöttünk át Erdélyből Magyarországra. A Nagyszüleimmel – anyai ágon -, akkor találkoztam többször, mikor már a háború elcsendesedett, és mehettünk Erdélybe – gyönyörű helyen laktak, Gyergyószárhegyen.
A Nagypapa előttem van: Egy nagy magas ember volt, szép hófehér pödört bajusszal, mindig ott ült a verandán, mellette a Nagymamám, aki a válláig sem ért – egy pici alacsony asszonyka volt.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég sokat vagyok az unokámmal, Rozival, mert Réka lányunk sokat próbál – játszik a Madáchban, és vidéken -, és ilyenkor kell rá vigyázni. Tegnap is kint voltunk náluk, és hát Nagypapónak kell segíteni felkészülni, mert másodikba jár, és nem nagyon szeret számolni. De hát gyerek, miért szeretne számolni, amikor sokkal jobb dologgal is el tudná tölteni az idejét? Én elég szigorúan mondom neki, hogy gyere, most gyakoroljuk egy kicsikét a számtant. Tegnap nagy dicséretet kaptam, mert miközben csinálta a feladatokat, amiket adtam neki, egyszer csak megszólalt: Nagypapó, úgy szeretek veled számolni! Ennél nagyobb
dicséret nem kell. Számtanon kívül, van még írásgyakorlás, és akkor diktálok neki. Igazából velem szeret gyakorolni, mert én mindig valami kis vicces dolgot is mondok, és akkor jobban megy.” Itt meghallgatható: www.sztarportre.hu
