Másfél éves adósságot törlesztve magammal szemben, végre sikerült eljutnom a Budapesti Operettszínház 2011-ben bemutatott Miss Saigonjának egyik márciusi előadására.
A szintén hatalmas sikereket elért Nyomorultakat is jegyző Claude-Michel Schönberg musicaljének Kerényi Miklós Gábor által rendezett feldolgozása méltó magához a darabhoz. A vietnami háború végén, valamint azt követően játszódó történet nem ígér könnyen fogyasztható előadást ám az alapanyaghoz tartozó lebilincselő zene mellett az Operettszínház hozzáadott értékeként megjelenő pirotechnikai megoldások, jelmezek, sminkek (utóbbi különösen) valamint a színészek játéka is élethűbbé és érthetőbbé tette a szemünk előtt kibontakozó drámát.
Sajnálom, hogy a soproni és bajai szabadtéri előadásokról lemaradtam hisz az alkalmazott eszközök ott talán még jobban érvényesülhettek – de így sem volt semmi okom panaszra. A maga nemében ugyanis szenzációs előadást tekinthettem meg. Schönberg dallamai gyönyörűen csengtek, a sminkek rendkívül színvonalasak. Egyedül talán a petárdák és egyéb robbanóeszközök bevetését vették túlzóra, bár tény, hogy a darab elején „szimulált” légicsapás realisztikus ábrázolását elősegítette – ám a színház egyik varázsa abban is rejlik, hogy néha elég finomabban utalni dolgokra.
A Professzor legendás szerepében Szabó P. Szilveszter volt látható. Bár az utóbbi években gyakran küzd hangi nehézségekkel, ezúttal 
minden probléma és nehézség nélkül énekelte végig a háromórás előadást (melyben elég sokat volt színpadon). Arról a színészi teljesítményről pedig, mellyel megformálta a vietnami bordélytulajdonos szélhámost, csak felsőfokban lehet beszélni. Még prózai színházakban sem gyakran lehet ennyire kiforrott alakítással találkozni. Ha valami negatívumot is meg lehet fogalmazni a Jászai-díjas művész játékával kapcsolatban, akkor az az, hogy annak ellenére, hogy karaktere egy gátlástalan strici, annyira hatásosan játssza el, hogy a közönség mégis minden fenntartás nélkül szurkol neki. Ez azért morálisan nem biztos, hogy rendben van így, de az biztos, hogy ez a kritika egyben dicséret is.
Bár meglátásom szerint tévednek azok, akik szerint ez a darab a szerelemről szól (a Miss Saigon a felelősségtudatról szól!), a történet központi motívuma az amerikai katona és a vietnami prostituált, Chris és Kim pillangókisasszonyi szerelme – ennek megfelelően kiemelten fontos, hogy a két karaktert játszó és éneklő színész miként teljesít. Egyébként egyik sem túl könnyű szerep – Chris azért nem, mert túl keveset tudunk róla, Kim pedig, mert róla pedig túl sokat.
Kim szerepében Vágó Zsuzsi tűnt fel. A miskolci születési musicalszínésznő szerencséje, hogy színpadi megjelenése fiatalosabb a koránál így, bár jóval idősebb szerepénél, ez nem annyira zavaró. Ráadásul a Miss Saigon ismét képes volt hangszálaiból a korábban ismert erőt és lendületet kicsalogatni, melyet már nagyon rég hallottam tőle (legutóbb tán egy Rudolf-előadás során).
Dolhai Attila énekhangját külön méltatni fölösleges (azt talán már mindenki ismeri és elismeri), de ezúttal a játékával sem volt problémám. Ellentétben ugyanis például Rómeóéval, Chris esetében még hihető, sőt előnyös is, hogy egy harminc feletti férfi játssza.
Bár meglepően kis szerepről van szó, mégis kevés olyan színészt tudnék most mondani, akikhez kellő mértékben passzolna a másik amerikai katona, John szerepe. (A karaktert korábban játszó Földes Tamás és Sasvári Sándor már kétségtelenül túlkorosak hozzá.) Ezért is volt különösen hatásos Feke Pál színpadi jelenléte, hisz a komoly testi és lelkierővel bíró figura hitelességén mégis sok múlik. A második felvonás eleji dala pedig a musicalirodalom egyik legmegkapóbb férfiszólója, melyhez nem tudok mit hozzáfűzni.
Bordás Barbara jól hozza a határozott és kemény nyugati nőt, Kerényi Miklós Mátéhoz szemmel láthatóan passzol a napóleoni kisebbségi komplexussal küzdő Vietkong-tiszt karaktere, Csengeri Otíliának valódi jutalomjáték az idősödő vietnami utcalány szerepe – ő már a majd’ húsz évvel ezelőtti ősbemutatón is megformálta Gigit (ráadásul ennyi idősen nem semmi az a spárga)…
Ritka az a zenés darab, ahol sem a színészekbe, sem másba nem tudok belekötni, ezúttal azonban nekem is csak a tátott száj és az állótaps maradtak. És a köszönetnyilvánítás a társulat irányába, melyet ez úton is szeretnék megejteni.
Dicsuk Dániel
Fotók: Budapesti Operettszínház
