Az egyik legolvasottabb hazai kortárs író, Vámos Miklós életműsorozatát jelenteti meg az Európa Kiadó, melynek keretein belül újra testet (azaz papírlapokat öltenek a szerző korábbi, illetve az új művei. A sorozat legfiatalabb tagja a szerző által a saját nemzedéke regényeként is definiált Szitakötő lett. Vámos Miklós egy interjúban úgy fogalmazott, hogy egy életműsorozat kiadása „olyan, mintha már meghalt volna”. Mi ezzel nem értünk egyet, inkább a szerző termékeny, és már a kortárs szakértők és olvasók által is kedvelt műveivel magyarázzuk azt, hogy ez a tipikusnak nem nevezhető megtiszteltetés vele esett meg. Mindazonáltal ha van erre méltó magyar író, akkor az alighanem maga Vámos Miklós.
Visszakanyarodva a Szitakötőre, nem született még olyan magyar mű, amely így, a tipikus vagy legalábbis néhol tipizált emberi sorsokon keresztül mutatná be a Kádár-rendszer tündöklését és bukását, a rendszerváltást megelőző bizonytalanságot, a ’90-es évek kaotikus viszonyait, a zavarosban halászást, majd az azt követő kiábrándultság.
Bár a regény elsődleges célközönsége alighanem a nevezett generáció, mások is érdeklődve, sőt élvezettel olvashatják a művet – annál is inkább, mert remek korkép / kórkép egy olyan társadalomról, melyet mi már csak könyvekből ismerhetünk meg. És ha már úgyis csak könyvekből: hát miért ne épp ebből?
Vámos Miklós maga nevezte saját generációját vesztes nemzedéknek, hisz a rendszerváltást követő sikerekről többségében lemaradtak, aztán pedig a legtöbben csak sodródtak az árral. Érdekes kérdés azonban, hogy mennyire lehet homogenizálni egy egész nemzedéket, vagy akár a regénybeli nyolc barátot – én inkább a „vesztes” jelző helyett az „egyszer fent, egyszer lent” kifejezést használnám rájuk, miután megismertem hol groteszkbe hajló, hol szomorkás, hol drámai történetüket.
Végezetül pedig engedjenek meg egy személyes megjegyzést: az utóbbi időben rengeteg, a jövőben játszódó fantasyhez és science fictionhöz volt szerencsém, mely elképesztően futurisztikus képeket mutatott be. Vámos Miklós azonban, bár 2026-ig, tehát a saját fantáziájában élő jövőképig is kalauzolja olvasóit, szerencsére – a kötelező körökön, azaz környezetleírásokon túl – megtartja a sorsok bemutatását. Sok középszerű fantasy mellett még nekem, huszonévesen is üdítő volt olvasni egy életút-regényt. Még ha vesztesekről is szól…
De biztos, hogy vesztesekről szól?
DicsukD
