Sacha Gervasi Hitchkockja most először feltárja előttünk a világhírű lenyűgöző és összetett szerelmi történetét. S teszi ezt olyan ravasz és sejtelmes módon, ahogy a legmerészebb filmes kaland, az 1960-as Psycho tette. Amikor a legendás és sokat vitatott filmet bemutatták, csak nagyon kevesek tudták, hogy az elkészült mű valójában nem egy, hanem két ember műve. Gervasi és a színészek, többek között az Oscar-díjas Anthony Hopkins és Helen Mirren, olyan történetet elevenítenek fel, mely tele van tréfával, iróniával és meglepetésekkel.
A Hitchcock-filmek világában a káosz, a veszély és a gonosz sejtelmek beárnyékolják a karakterek hétköznapi életét. De mi a helyzet Hitchcock saját életével? Hitchcocknak a nagyközönség számára kreált – gondosan felépített és ápolt – személyisége sikeresen elrejtette a rendező valódi énjét. Ám évtizedek óta ott kísért a kérdés: vajon van rá mód, hogy kiderüljön végre, Hitchcock nemcsak egy ikon, hanem valóságos ember?
Sacha Gervasi számára a válasz egy nőben rejtőzött. Ám nem valamelyik „Hitchcock szőké”-ben, akiknek hűvös, zárkózott szépsége ott kísért a filmjeiben, hanem abban a nőben, aki szinte ismeretlen volt a világ számára, a tehetséges feleségében, Almában, aki a kulisszák mögött erőteljesen befolyásolta Hitchcock munkáját, s áttörve a keménységét csendes alkotótársa lett.
„Filmem lényege a szerelmi viszony Alfred és Alma között – magyarázza Gervasi. – Rendkívül dinamikus, összetett, ellentmondásos, gyönyörű és fájdalmas kapcsolat volt ez, nemcsak házasság, hanem igazi kreatív együttműködés. Engem főképp az érdekelt, hogyan élt egymással ez a két nagyon erős akaratú ember, hogyan hoztak létre egy teljesen új látásmódot a Psychóval. Alma nélkül Hitchcocknak biztosan nem sikerül ennyire újszerű dolgot megalkotnia, nem lett volna ekkora siker a Psycho.”
Gervasi Alfred és Alma házasságát olyan izgalmasan akarta bemutatni, ahogy az egy igazi Hitchcock-filmben szokás. Két ember valódi kapcsolatát szerették volna ábrázolni: a zsarnoki, sötét rögeszmékkel rendelkező rendező és a vadul intelligens nőét, aki úttörő volt egy olyan időszakban, amikor a nők kreatív munkája szinte még láthatatlan volt Hollywoodban.
Eljátszani talán minden idők legismertebb rendezőjét, senki nem alkalmasabb az Oscar-díjas Anthony Hopkinsnál. Hopkins legismertebb alakítása valószínűleg a manipulatív pszichopata, Hannibal Lecter megformálása A bárányok hallgatnak című filmben.
Hopkins megvallása szerint azóta készül erre a szerepre, amióta 1960-ban először látta a Psychót és Hitchcock-rajongó lett. Figyelemmel követte az életmű alakulását, még egy rövid találkozása is volt a mesterrel, de csak a HITCHCOCK forgatókönyvének elolvasása után ásta mélyebbre magát a rendező életébe. „A szkriptből csomó információt kaptam, amire szükségem volt, majd megnéztem számtalan dokumentumfilmet és kezdtem összerakni a személyisége darabkáit.”
Ezekből a darabkákból olyan ember rajzolódott ki, aki maga a paradoxon. „Egyszerre volt sötét, zavaros, rideg, kegyetlen, megszállott és nagy szívű, meleg és szellemes. Ezek mind személyiségének a részei voltak” – jegyzi meg Hopkins.
Anthony Hopkins arcmaszkot kapott, hogy jobban hasonlítson Hitchcockhoz. Ez a protézis magában foglalta a „híres” tokát is, mely körülölelte a rendező nyakát és állát. Ezen kívül a színész fülei és orra is kis protézisekkel egészült ki, továbbá Hopkins világítóan kék szemeit kontaktlencse takarta, természetesen fehér fogait pedig elszínezték a maszkmesterek. A hajpótlás pedig azt szolgálta, hogy megidézze a híres rendező frizurájának választékát.
Howard Berger, az Oscar-díjas maszkmester így összegzi a folyamatot: „Rengeteg munkát fektettünk a karakter élethű megjelenítésébe. Mindazonáltal, amit mi adunk Anthonynak, az csupán egy eszköz. Az első lépés, a lehetőség ahhoz, hogy életre kelthesse a híres rendezőt. És ő ezt hibátlanul meg is teszi. Amikor kiment a forgatásra, akkor ő már Hitchcockká alakult. Hihetetlen volt látni ezt az átváltozást.
Forrás: InterCom
