A Victor Hugo azonos című regénye alapján írt világhírű Schönberg-musical, a Les Miserables (Nyomorultak) immár filmvásznon is elérhető – a nagyszabású produkciót hónapok alatt élőzenével, zseniális alkotócsapattal és valódi világsztárokkal forgatták le, és december 27-étől már látható is a mozikban. Röviden: érdemes megnézni! Hogy egy személyes megjegyzéssel kezdjem, színház és musicalrajongóként tán még egyetlen filmet sem vártam ennyire, mint ezt (na jó, A sith-ek bosszúja talán kivétel). Így hát, ha nem is remegő lábakkal, de mindenesetre az általánosnál jóval nagyobb kíváncsisággal léptem be a vetítőterembe, hogy végre megtekintsem a Les Miserables legújabb filmváltozatát. Melyet ezúttal nem közvetlenül Victor Hugo regénye, hanem az ismert és színpadon már világszerte, valamint hazánk több nagyvárosában is sikert aratott musicalből készítettek el – ezzel, valamint a háttérrel azonban már korábbi cikkünkben foglalkoztunk.
A nagy várakozások rendszerint nem sülnek el jól, épp azért, mert nehéz nekik megfelelni. Hogy azonban megnyugtassak mindenkit, ez a kijelentés a Nyomorultakra nem igaz. Röviden összefoglalva: bár a film nem tartalmaz különleges újításokat, néhány apróságot leszámítva nem kreatív, a kötelezőt azonban tökéletesen hozza.
S hogy ez mit jelent? A deszkákra írt zenét remekül adaptálták vászonra, a prózai és énekes részek átmenete egyáltalán nem zavaró, mondhatni sallangmentes, az operatőri munka egyszerűen briliáns, a film legtöbb pillanata akár fotóként is megállná a helyét, valamint a rendező is megtette a maga dolgát azzal, hogy meg sem próbálta kihasználni a film műfaji eszköztárának azokat a részeit, melyek nem illenek egy tizenkilencedik századi musicalbe. Külön dicséretes, hogy míg egy színpadon nem várjuk el, hogy a jelenetek közötti átmenet folyamatos legyen, egy filmnél azonban furcsán hatnak a nagy ugrások – ám az alkotó csapat ezt is kreatívan megoldotta a remek operatőri munkának, valamint néhány jelenetsorrendbeli változtatásnak köszönhetően.
Egyedüli negatívumként talán azt említhetném meg, hogy míg a film előtt attól tartottam, hogy az amúgy is tempós, erőteljes musical a vásznon túl gyors lesz, épp az ellenkezője történt. A csatalejenetek látványosságának kivételével a rendezők nem estek a gyorsaság hívogató csapdájába, sőt, néhol már pont hogy túl lassúnak, a zenét pedig fölöslegesen visszafojtottnak éreztem – ez azonban csak egy-két dalnál volt zavaró (például az első Valjean-szóló esetében), egyetlen szubjektív megítélésű hiba azonban egyáltalán nem sok, úgyhogy tényleg minden dicséretet megérdemel a filmmusical.
Akik azonban felteszik az i-re a pontot, vagyis jelen esetben a statikus tényekből életteli alkotást varázsolnak, azok maguk a színészek. Nyilván ők azok, akik adott esetben egy jónak ígérkező filmet is el tudnak rontani, vagy épp egy pocsék forgatókönyvet is nézhetővé varázsolhatnak, ezúttal azonban ez duplán érvényesül, hiszen a játék mellett az – élőben felvett – énekes részeknek is hibátlanul kellett sikerülniük. Nos, sikerültek. Ráadásul a film minden pillanatából árad a profizmus, ám amíg ez sokszor mesterkéltnek hat, ezúttal erről szó sincs. Minden hang, minden arcrezdülés, minden mozdulat olyan természetesnek hat, mintha nem csak a vásznon és a hangszórókon keresztül látnánk-hallanánk őket, hanem ott állnánk a színészek mellett a díszletek között. Vagy még inkább, ha mi mindannyian visszarepültünk volna az 1832-es Párizsba.
Korábban kicsit tartottam Hugh Jackmantől, hisz gyökeresen különbözik az általam ideálisnak képzelt Jean Valjeantól, ám fölösleges volt. Másképp, mint ahogy azt a könyv leírja, de hiteles, és néha esendőségével együtt is tisztelhető karaktert hoz a vászonra, és a romantikus regény minden pozitív szélsőségét sikerül hétköznapi, és ami lényeges, érthető módon ábrázolnia. Reméljük, ezt a különböző díjak ítélésekor is figyelembe veszik majd.
Azt korábban is tudtam, hogy Russell Crowe zseniális színész, arra azonban nem számítottam, hogy egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy nem Javert-t, hanem csak az őt megformáló színészt látom. (Erre egyébként senki más nem volt képes, de ez nem is elvárás.)
És külön öröm, hogy ellentétben a színdarabbal, Crowe-nak (és nyilván a rendezőnek) köszönhetően ezúttal Javert személyisége nem egy pillanat alatt törik meg, hanem, ha nem is folyamatos, de többfázisú változáson megy keresztül. Hogy pontosan mit értek ezalatt, azt spoilerveszély miatt nem vetem monitorra, de ígérem, rá fognak jönni…
Írhatnék még Anne Hathaway számomra meglepően hiteles Fantime-járól (bevallom, féltem tőle), a Thenardier-házaspár komikus vonaláról (Sacha Baron Cohen és Helena Bohnam Carter kiváló választás volt rájuk), a sajnos fájóan erőtlen Enjorasról (ha az a karakter nem ragad magával engem mint nézőt, akkor baj van), vagy épp a szintén elsőosztályú mellékszereplő-gárdáról, de kár lenne minden további szószaporításért. December 27-től úgyis mindenki eldöntheti maga, mit is gondoljon ezekről.
Dicsuk Dániel
