A cipődoboz dicsérete…
Cipődoboz. (esetleg csizmás, vagy bakancsos)
Ne tagadd Neked is van otthon.
Minden rendes családban van.
Lenni kell!
No nem cipőnek, annak minek, azt lábon hordod,
nem dobozban.
De a skatulya!!!
Erős kartonból, masszív fedéllel,
szépen cirkalmazott feliratokkal…
Ó és a bőr hosszan megmaradó illata…
Nem való már ugyan semmire, de a doboz marad.
Takarékos ember ilyet nem dob ki, kerül hát a lakásban ide-oda, polcra fel-és le, sufniba, szekrény tetejére, ám elrendelt sorsát
nem kerülheti el, előbb vagy utóbb belekerül az
első FÉNYKÉP.
… és nincs megállás, gyűlnek a képek. „Karácsonyra majd veszünk albumot és beragasztjuk mind!”, ám múlik a Karácsony, és a doboz marad.
Családok adják tovább a rég elfeledett cipőmárkákkal díszített kartonokat, majd az örökösök a tor után szétosztják a képeket
(„ … ó Pistám milyen helyes voltál gyereknek! … kéred?…”).
És otthon lekerül a szekrény tetejéről a doboz
(„ó igen a barna félcipő volt benne tudod…, már éppen ki akartam dobni.” )
és útjára indul egy új dobozélet.
A cipődobozok hűségesen gyűjtik a múltat, meghalt nagyszülők, másévá lett szeretők, emlékké lett nyarak fotópapírba zárt lenyomatát.
Születünk, házasodunk, temetünk, és a tor után indul egy új doboz-karrier.
Igen van nekem is cipődobozom.
Több is.
Benne elhalt rokonok üzennek. A balatoni sült hal, vagy az iskola olajos padlójának a szagát őrzik…
Egyes képek hátán precíz felirat: „Lackó 10. születésnapja; Zsófika ballag 1978.; Árvai nagyapa temetése…”.
Mit nekem digitális világ.
A monitort nem lehet dobozba tenni, hogy utána óra hosszat a polcnak dőlve, zsibbadásig fél lábon állva a szekrény nyitott ajtaja előtt túrjam
fel tartalmát, emlékezve, halottakra, elmúlt barátságokra, bársonyos nyarakra.
Elhoztam egyet szeretve őrzött dobozaim közül.
Vallomással tartozom.
E dobozom tartalma nem az én családom történetét őrzi.
Másoktól loptam.
Ó igen, loptam.
Jártam az országot fényképezőgéppel a nyakamban, megszólítottam idegen embereket, és ha szóba álltak
velem, és figyelmük már lankadt, hopp belenyúltam cipődobozukba és elcsentem egy-egy képet.
Dugtam suba alá, és iramodtam vele haza, hogy saját cipődobozomba rejthessem.
Bevallom töredelmesen, harminc éve vagyok tolvaja mások életének.
Félig tele a doboz, rakosgatom a lopott holmit, rendezgetem sorba elölről és vissza, de nem áll össze a nagy album.
Hiába volt a rafinált tolvajmunka? A cipődoboz örök! – ÁTJ –
Így ajánlja Á.Tóth József 2012. október 13-án 18 órakor Bodrogkeresztúrban”CIPŐDOBOZ GALÉRIA” című fotókiállításának megnyitóját.
