Az általános iskola pedagógus napi ünnepségén gyémántdiplomát vett át Kobza Józsefné nyugalmazott tanítónő, aki közel harminc éven át az ó és újvárosi gyerekek nemzedékeit tanította a tudományok alapjaira.Beszélgetésünket Éva néni sokatmondó mosollyal, s szép lassan kibontakozott egy egész életpálya, amelyben a nehézségek, sikerek mellett egy város fejlődésének képei is elevenen élnek.
– Mi voltunk az utolsó évfolyam, akik még a kedves nővérektől is tanulhattuk az emberséget, egymásra való odafigyelést. Egész életre szóló útravalót kaptunk tőlük. Az érettségi után egy év gyakorlat után képesítőztünk, így kaptam meg 1952-ben a Miskolci Állami Tanítónő és Óvónőképzőben a tanítói diplomámat. Éva néni útja aztán Rátkára, Bekecsre, Ondra vezetett, majd férjével és lányával együtt Ároktőre került. 1960-ban jöttek ebbe a városba, mely – mint a korabeli fotók is igazolják – akkor még igencsak más képet mutatott.
– Emlékszem, a Birkacsárdában kezdtünk tanítani. Ahogy a gyárak egyre több munkást igényeltek, úgy nőtt az iskolás gyerekek száma is, bizony volt olyan időszak, hogy negyven fölött volt egy osztály létszáma. Amikor felépült a városban az iskola, épp akkor kezdték meg a víztorony építését. Akkora cölöpöket vertek le, hogy szinte mozgott a föld alattunk, de ez persze nem akadályozott minket a munkában. Én többnyire első és második osztályban tanítottam, és mindig azt tartottam fontosnak, hogy nagyon szilárd alapokat rakjunk le az olvasás, írás, számolás területén, hiszen a gyerekek egész további tudásának ezekre kell épülnie. A későbbi években – a mai Széchenyi kivételével – a város minden iskolájában tanított Kobza Józsefné. Munkáját több kitüntetéssel is elismerték, ő mégis az osztályok, gyerekek régi, fekete-fehér fényképeit mutatja nagy szeretettel, és hozzáfűzi:
– Látja? Mind mosolyognak. Persze voltak köztük is nagy kópék, nemcsak szorgalmas és fegyelmezett gyerekek, de a megfelelő időben jött dicsérettel mindnyájukra lehetett hatni. Minden kis sikernek örültünk, sokszor meg is tapsoltuk, aki nagy nehézségek árán megtanult valamit. Abban az időben más volt az oktatás szabályozottsága is, szakfelügyelők jöttek és értékelték rendszeresen a munkánkat, de ez egyfajta biztonságot is adott a pedagógusoknak. Éva néni az ötös iskolából ment nyugdíjba, az utóbbi időben a nyugdíjas klubok foglalkozásainak látogatása jelent számára társasági élményt. S hogy milyen érzésekkel vette át a gyémántdiplomát?
– Tulajdonképpen ez nem is érdem, hanem a sors ajándéka, hiszen még itt lehetek, hatvan évvel a diplomám megszerzése után. Szemtanúja voltam a város fejlődésének, több generáció felnövésének, és talán valamit hozzá is tehettem ahhoz, hogy az itt élő gyerekekben megalapozódjon a tudás. Örülök, hogy mindezt megélhettem.
Tokaji Edit
