Mindenki nem volt ott, nyilván, mégis az volt ember érzése, hogy egész Miskolc kivonult az Avasi kilátóhoz a Tosca ingyenes előadásához. A „mindenkit” azért fontos hangsúlyozni, mert Kesselyák Gergely a „Legyen az opera mindenkié!” mottóval kívánja népszerűsíteni a műfajt. Ezért játszódott a Városház téren a Tosca első két felvonása és az egyik főpróba, és ezért volt ingyenes Puccini teljes operája a város jelképének számító kilátónál. És „mindenki” eljött.
Pénteken este a kilátó előtti parkolóban felállított négyszáz fős mobil nézőtér dugig megtelt, az előtte lévő szabadon hagyott aszfalton és két oldalt a füvön, még a színpad két oldalán, szinte a díszletben, és távolabb a domboldalon is álltak, ültek a nézők. Talán nem túlzás azt állítani, hogy közel ezren voltak kíváncsiak Puccini zenéjére, a nagyszerű énekesekre és zenészekre, és talán Vidnyánszky Attila rendezésére is, aki a városbeli felvonásokkal már szerzett örömteli pillanatokat a miskolciaknak az elmúlt napokban.
Romok és pusztulás, autóroncsok és sitt között egy földalatti mozgalom búvóhelyén járunk: itt van a festő, Cavaradossi műterme. E fölé magasodik a futurisztikus Avasi kilátó, ez a rideg betonépítmény, amely leginkább egy rakétára emlékeztet: ez a zsarnok Scarpia birodalma.
A romok között él és alkot Cavaradossi. Nincs egyedül, az üldözött köztársaságiak bujkáló harcosai is itt húzzák meg magukat. A környezet lepusztult, de akik ide menekültek: szabadok. Ide, e romok közé jön az elegáns Floria Tosca is, az ünnepelt díva, hogy szerelme karjaiba vesse magát. Amikor arról énekel Cavarodossi és Tosca, hogy miként fogják egymást szeretni, beülnek az egyik autóroncsba, a férfi kezébe veszi a kormánykereket, és úgy tesz, mintha kirándulni vinné szerelmét, miközben a szabadcsapat harcosai hatalmas kartonra festett háttérrel szaladnak el az autó mögött („meseautó”). Nincs komolykodóra véve a szerelmes enyelgés, hanem könnyed humorral jelzi a rendező: ezek ketten, egy férfi és egy nő a romlás közepette is megtalálják az egymásra hangolódás apró örömeit. És ez az öröm – Vidnyánszky egyik rendezői titka – ragadós; oldottan nevet és mosolyog a közönség. Nemcsak a híres áriák, a tuti biztos Puccini-slágerek ragadják magával a közönséget, hanem az efféle apró varázslatok is. Az örömöt pedig az okozza, hogy látjuk: ők ketten szeretik egymást. Két szabad ember. Művészek.
Szabadság, szerelem és a művészek szabadsága – ez foglalkoztatja a Toscában Vidnyánszkyt a leginkább. Szinte minden rendezésében reflektál a művészlétre, önmagára, művészeinek, társulatainak a sorsára. Ezt nem kell érteni-tudni, de érezni lehet. És aki érzi-érti ezt, annak tovább gazdagodik egy-egy előadás. Például azzal, hogy nem csupán arról van szó: a rendező színre viszi – mondjuk – a Toscát, hanem a Tosca egyúttal ürügy is arra, hogy elmondjon valami fontosat a világról. Így a szereplők sem csupán egy-egy szerep alakítói, hanem a szerepet formáló művészek is, nem Kiss B. vagy Rálik külön-külön, hanem „a művész”.
A nagy történet pedig, amit Vidnyánszky elmesél – Puccini áradó zenéjével együtt pendülő ötletözönnel – nem más, mint két művész pusztulása az ármánykodó zsarnokság tombolása közepette. Ám a zsarnokság, ha le is pusztítja a szerelmet és a szabadságot, képtelen győzedelmeskedni az egymást szerető emberek szívén, akik hisznek a szabadságban, a szerelemben és a művészet erejében.
Puccini erről (is) beszél, és Puccini szerzői szándékának ezt a vonulatát erősíti fel Vidnyánszky. Egy melodráma érzelmi hullámait meglovagolva a művészet és szerelem szabadságáról mesél. Cavaradossi és Tosca halála több személyes tragédiánál. A személyes sors és az eszmékhez való hűség szorosan egybefonódik, így a tragikus vég felemelővé válik. A katarzis pedig megrendít és felold. És ezúttal a katarzis is közösségi élménnyé válik – a közönség állva ünnepli a művészetet.
Az est legnagyszerűbb teljesítménye Rálik Szilviáé: elegáns, vérvörös, majd hófehér estélyi ruhájában (amelyre a végén felveszi a köztársasági szabadságharcosok katonai kabátját) az édes-szerelmes vidámság, a féltékenység és a gyilkos indulat szélsőségeit járja be. Énekesként és színészként is hiteles, sodró erejű. Ő az, aki magával ragad bennünket Vidnyánszky érzelmi hullámvasútján. Rálikéhoz képest statikusabb Kiss B. Atilla (Cavaradossi) és Scarpia (Martin Bárta) alakítása, de ők is nagyszerűek, illúziókeltőek. Pillanatok alatt megteremti a vidám, joviális Sekrestyést Hábelter András, és a két pribék (Tóbiusz Titusz és Kolozsi Balázs) is remek. A Kesselyák Gergely dirigálta Miskolci Nemzeti Színház zenekara és a város kórusai mind csodálatosan hozzájárultak a Puccini-mű megszólaltatásához.
Különleges estével ajándékozta meg a közönséget a fesztivál. Az előadás eseménnyé vált, az esemény pedig ünneppé. A naplóíró csak ismételni tudja önmagát: az ünnephez nem kellett más, „csak” nagyszerű művészek, egy kis rendezői varázslat és Puccini. A régi jó Puccini.
Fotó:Orosz László
