Május 31-én a Festetics Palotában a HetedHétHatár keretében tokaji dűlőket lehetett kóstolni. Minden dűlőt egy pince képviselt, és a meghívó ígérete szerint ha valaki odafigyelt, hogy mit öntenek a poharába, megismerhette a tokaji dűlők karakterét. A kóstolónak lett is két fontos tanulsága: a borok nagyon jók voltak, de a dűlők helyett inkább borászokat találtam bennük. Ellenben felmerült bennem több kérdés is.
Mi a teendő akkor, ha a naiv résztvevőnek egy rendezvény pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint aminek alátámasztására kitalálták? Konkrétabban: mit tegyek, ha Bél Mátyás és Alkonyi László évszázadon átívelő összefogása és minden elismerést megérdemlő erőfeszítései ellenére sem derül ki semmi a dűlőkről egy olyan kóstolón, amely épp a dűlők mindenhatóságát, na jó, legyünk megengedőbbek: elsődlegességét hivatott igazolni? Első megközelítésében nekem, vendégnek, lézengő (lásd még: lézengő ritter) és szédelgő – azaz kimondottan és hangsúlyozottan hűtlen – fogyasztónak semmi dolgom ezzel. És ezzel rövidre is zárhatnám a problémakört. Ám hogy mégsem teszem ilyen kurtán-furcsán, annak oka az, hogy bár megvalósíthatóságában kételkedem, valójában nagyon is szeretném, ha igaza lenne Alkonyinak, és Tokajban létrejöhetne egy olyan hatású és hasonlóan szofisztikált eredetvédelmi rendszer, mint az oly sokszor hivatkozott Burgundiában.
Bél Mátyás evangélikus lelkész és földrajztudós volt az első, aki 1730 körül a legautentikusabb forrásból, a termelőktől, földbirtokosoktól gyűjtött információk alapján leírta Tokaj-Hegyalja borvidék dűlőit, és osztályozta is azokat Magyarország népének élete 1730 táján című művében. Ez a besorolási rendszer sok hasonlóságot mutat Európa talán legkifinomultabb eredetvédelmi rendszerével, a burgundiaival, amelynek szintén erős történelmi gyökerei vannak. Alkonyi László úgy véli, ha Bél Mátyás eredetvédelmi rendszerét ismét bevezetnék a tokaji termelők, és azt finomítanák háromszáz év tapasztalatai alapján, az nagyon sok problémát megoldana Tokajban.
Alkonyi sokszor és sok helyen fogalmazta meg véleményét azzal kapcsolatban, miért kellene Bél Mátyás dűlőbesorolásához – divatos szóval klasszifikációjához – visszatérni, abból kiindulva kialakítani Hegyalja új dűlőosztályozási rendszerét. Akit érdekel az elmélet, olvashat viszonylag friss Alkonyi-alapvetést két részben a tokajwine.net-en itt és itt, ajánlom még Ripka Gergely kétrészes interjúját a TáncolóMedvén, valamint a HetedHétHatár kóstoló beharangozóját A Művelt Alkoholistán.
Miért fontos a dűlők besorolása? „Minden sprinter arra vágyik, hogy egyszer megnyerje az olimpiát, de a versenyszámban mindössze egy aranyérmet osztanak ki. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy valóban a legjobb lesz a győztes.” – parafrazeálja Alkonyi tudatosan vagy öntudatlanul Ottlikot, aki az irodalmat és a 100 méteres síkfutást hozta hasonlóképpen kapcsolatba, bár ő az irodalmi teljesítmény megítélésének bizonytalanságát, a maszatolás ottani lehetőségét állította szembe a célszalag egyértelműségével és tisztaságával. Ahogy az irodalmi művek sikere – ami jelenthet azonnali elismertséget, a kortársi kritikai gondolkodás sarokkövévé válást, az irodalmi kánon részévé válást („legyen belőled tananyag!) stb. – végtelenül sok elem együttállásán múlik, és nem csak a körülményesen és pontatlanul meghatározható minőség függvénye, a bor megítélése is ingoványos talajon mozog, nehezítve azzal, hogy ha a vásárlók nem igazolják vissza a kritikusok véleményét, az megpecsételi a bor, stílus, sőt akár a birtok sorsát is.
Alkonyi azt állítja, Tokaj-Hegyalja múltjának élővé tétele, a legrégebbi ismert dűlőbesorolás felújítása, majd folyamatos modernizálása jelentheti a borvidék számára a menedéket a globalizáció nevű rémmel szemben, és egyben függetleníti is a kapitalizmus szellemétől. Ugyanis – mondja Alkonyi – a „besorolás tekintetében igényelt tudományosság például jellegzetes XX-XXI. századi félreértés: a racionalitás mítosza. […] Ez a felfogás lényegében a XX. század termőföld-értékelési rendszereiből indul ki, amelyek elsősorban a termelés jövedelemtermelő képességére nem pedig a termék elvontabb minőségképére épülnek.” Azt hiszem, igazuk is van ezeknek a 20. századi félreértőknek: a klasszifikáció ugyanis – legyen bármilyen korban és helyen – minden esetben szorosan összefüggött az adott terület jövedelemtermelő képességével. Avagy nem úgy volt-e, mióta világ a világ, hogy a jobb területek többet/jobbat/drágábban eladhatót termettek? Nem erről szól az egyik legősibb történet, melyben Mózes és az ő népe elment Kánaánba, mert annak földje gazdagabb volt, azaz több/ízletesebb/értékesebb termékeket adott, mint a puszta, ahol a kiválasztott nép negyven évet töltött nélkülözésben? Vajon nem a racionalitás mítoszának bűvöletébe estek annak idején a szigorú Clairvaux-i Szent Bernát, amikor társaival elkezdte módszeresen kutatni Burgundia talaját – elsősorban a bor végett, merthogy az jövedelmezett a legjobban akkoriban.
A globalizáció azonban máshonnan is támad. „Az uniformizálás legerősebb hadoszlopa a szőlőfajta – állítja Alkonyi. – Ha az egyediség elsődleges azonosítási kulcsa a szőlőfajta, egy borvidék a nemzetközi standardok alapján válik összemérhetővé más borvidékkel, és ezáltal fokozottan kiszolgáltatott helyzetbe kerül a nemzetközi divatdiktátumokkal szemben. Ha az egyediség elsődleges kulcsa a termőhely és a termőhelyek pontosan klasszifikáltak, akkor a tokaji bor minőségképe nagyobb mértékben kötődik saját, belső fejlődéséhez, a termelői, alkotói meglátásokhoz, és kevésbé függ a kiszámíthatatlanul változó fogyasztói ítélettől.” Tehát – ha jól értem – azért nem szabad világfajtákat telepíteni Tokajba, mert összehasonlíthatóvá válik – ráadásul standardok alapján – más borvidékekkel, és mivel ő nem tudja meghatározni a globális divatokat, vagy azok szolgai követőjévé válik, vagy vége a borvidéknek. Sajnos vagy sem, mindenki egy olyan globális piacon versenyez, ahol nem nagyon lehet függetlenedni a változó fogyasztói ítéletektől (így lesz az erős pista a kínai ételek „sztenderd” tartozéka például a chiliolaj helyett). Illetve lehet, csak annak eredménye esetleg eladhatatlan lesz. A globalizáció azonban megköveteli bizonyos szabályok betartását. Mi is felháborodunk azon, amikor a mi szabályainknak nem megfelelő termék kerül a boltokba, így gondolkodnak más országokban is. Ezeken próbáltak segíteni a szabványok. Valószínűsíthető persze, hogy e szabályrendszerek mögött meghúzódhatnak olyan lobbierők, melyek az erősebb kutya effektust viszik a szabályrendszerekbe, de összességében ezek csak keretet adnak arra, amelyben meg kell mutatnunk egyediségünket, jelen esetben Tokaj arcát, ahol szerencsére elszigetelten vannak törekvések arra, hogy világfajták kerüljenek a borvidékre, így kevéssé veszélyeztetik Tokaj kibontakozását.
Ha ez így van, nem inkább az lehetne a cél, hogy a tokajiságnak piacot teremtsünk? Amihez persze először borvidéki szinten ki kellene dolgozni azt a belső szabályrendszert, amely minden dűlő fölött áll, és amelyet szigorú ellenőrzéssel betartatnak a legnagyobb termelőtől a legkisebbig. Ez a szabályrendszer adja a garanciát a fogyasztónak arra, hogy ha egy palackra ráírják: Tokaj, akkor tudja, hogy milyen fajtából, milyen művelési móddal, hektáronkénti tőkeszámmal, tőkénkénti (!) terheléssel, milyen szüreti és szabályok biztosítják a tokajiságot egy olyan minőségi szinttel párosítva, amelyért érdemes fizetni a kasszánál. Ez lenne az a kötelező minimum, amit lehet finomítani, mélyíteni, melyhez segítségül lehet hívni Bél Mátyást és a dűlőket.
Alakuljon bárhogy is Bél Mátyás és Alkonyi László ma megbonthatatlannak látszó szövetsége, talán érdemes lenne figyelniük arra is, hogy ma Tokajból a fogyasztók inkább termelőkkel összefüggésben ismernek dűlőneveket, és nem önmagukban. Nem Lajosokat, Nagy-Királyt (vagy Öreg-Királyt) és Meszes-majort keresnek a vinotékákban. Az Úrágya akkor érdekes, ha a címkén előtte a Szepsy vagy a DemeterVin név szerepel, a Szerelmi szinte összeforrt Demeter Zoltánnal, a Kapi a Disznókővel , a Csontos Bott Judittal, a Barakonyi Bárdos Saroltával, a Határi Homonnával, a Szil-völgy Szilágyi „Gizella” Lászlóval, a Palandor a Karádi és Bergerrel und so weiter… Talán az ő munkájukra is gondolt Alkonyi, amikor a dűlők egyediségének fontosságáról írt: „[…] egy dűlő nem azért magasabb osztályú, mert bizonyíthatóan jobb, hanem mert egyedibb bort ad. Az egyediség kérdése ugyan sokkal közelebb áll az objektivitáshoz, mint a jóságé – de nem az.” Persze Alkonyitól megszokhattuk az unortodox hozzáállást. Annak idején Borok és birtokok című kalauzában indokolható és védhető módon számolt le a huszonkét borvidékkel, mondván az fogyasztói szempontból követhetetlen. Mégis, talán megfontolandó lenne azon az úton elindulni, amit az elmúlt húsz év és a szükség kialakított, és így vagy úgy működik. És ha az első fáradozások gyümölcsei beértek, könnyebb lesz barátokat-támogatókat, sőt társakat találni ahhoz is, hogy az eredetvédelem hatóköre az egész borvidékre kiterjedjen, sőt – mert végső soron a jövedelemtermelő képességről, azaz a pénzről lenne szó – hatékony marketingeszköz legyen a tokaji borok piacának megteremtéséhez.
Szerző: Weér Yvo
