Nem tagadom, felemás érzésekkel álltam fel a Magyar Színház István, a király előadásának a végén. Egyrészt ugyanis alapvetően azt kaptam, amit vártam – egy élvezetes, korrekt előadást, másrészt viszont több elkerülhető hibát is elkövetett a színház társulata. De kezdjük az elejéről…
Már viszonylag régóta kíváncsi voltam a darab Magyar Színházban látható feldolgozására, hisz az István, a király akkor is alapvetően érdekes, ha nem veszi körül erős politikai házszelű, vagy több hónapos tévéshow révén keletkező felhajtás. Úgy véltem ugyanis – s ebben nem csalódtam –, hogy a rockopera igazi értékei akkor látszanak leginkább, ha pusztán önmagáért tekintjük meg. Utólag alighanem kijelenthetem, igazam lett.
Hisz, ahogy azt a nagy kedvencemmé vált My Fair Lady után szinte már el is vártam, Iglódi István rendező ezúttal is a dolgok valóságosságát ragadta meg. Az általa vezetett kreatív stáb így nem töltötte tele az előadás két óráját fölösleges modernségekkel, vagy értelmetlen csillogással – egyedül egy csillárként funkcionáló koronát engedtek meg maguknak, ám ez még a jó ízlés határain belül maradt. A klasszikusan egyszerű díszlet, és a maximálisan korhű jelmezek révén azonban teljes mértékben előtűnik a darab eredeti hangulata – egy ősi magyar történet, fölösleges jelenkori sallangok nélkül.
Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a korhűség, valamint az alapanyagul szolgáló Szörényi-Bródy-féle dalok még nem elegendőek a babérkoszorúhoz. Az István, a király alapvetően két karakter személydrámájára hegyeződik ki, így – s ebben a néhány évvel ezelőtti Társulatnak igaza volt – szinte mindennél fontosabb a két főszereplő kiléte. A Magyar Színház produkciója pedig alighanem itt veszti el azt az esélyét, hogy átütő erővel hasson a nézőkre.
Tóth Sándor ugyanis jó István – lehetett volna tíz-tizenöt éve. Most azonban színpadi jelenléte nem éri el a célját. Néhány magas hang hiányát még alighanem elnéznénk neki – hisz alapvetően e darabot színészek, s nem rockénekesek játsszák –, ám a történelmi háttér szerint harmincéves herceg szerepe egyszerűen hiteltelen egy immár bőven az ötödik ikszben járó férfi alakításában. Gémesi Antos Koppányával épp fordított a helyzet. Ő ugyanis harmincegy évesen kénytelen egy ötvenes éveiben járó karaktert megformálni – ám róla legalább ránézésre biztosan tudom, hogy ha tíz évvel később éri el őt e szerep, szinte tökéletes lenne.
Talán szőrszálhasogatónak gondolnak – ám ez ellen tiltakoznék. A történelmi háttérhelyzetből eredő közvetlen konfliktust, a trónutódlás kérdését ugyanis épp az életkorkülönbség jelenti. Géza fejedelem fia, István a keresztény hagyományok szerinti apáról fiúra szálló öröklésért küzd, míg Koppány a szeniorátus – azaz a legidősebb életerős férfi öröklési – elve szerint hivatkozik saját hatalomigényeire. Ez pedig kellően hiteltelen akkor, ha Koppány uszkve tizenöt évvel fiatalabb Istvánnál…
Az előadás egésze végül mégis pozitív irányba fordul, méghozzá néhány mellékszereplő szenzációs teljesítménye miatt. Császár Angela Saroltként, Auksz Éva pedig Rékaként nyújt emlékezetes produkciót, Jegercsik Csaba különleges hangja tökéletesen illik Asztrik apátéhoz, a Koppány pártján álló Táltost megformáló Gula Péter pedig véleményem szerint bármelyik feldolgozásban megtarthatná szerepét.
DicsukD