Mindannyian ismerjük a James Bond-jellegű titkosszolgálati történeteket, amikor egy minden téren kivételes képességekkel megáldott hős egymaga megmenti hazáját valamely nemzetközi veszedelemtől. És bár tény, hogy a kémek világában valóban léteznek ilyen szuperhősök, a valódi ügynökmunka azért főleg nem ebbe a kategóriába esik.
Ám mivel sok szerző gondolhatta azt, hogy az olvasónak/nézőnek valódi hőskultuszokra van igénye, a kulturális alkotások terén a valóság jelentősen háttérbe szorul. Üdítő ellenpéldának számítanak azonban az évekig a brit kémelhárítás majd külföldi hírszerzés köreiben dolgozó John Le Carré művei, aki a „magányos hős” személyiségű főszereplő helyett az intelligens ám csapatjátékos ügynököket helyezi középpontba.
Egyik legismertebb regénye a Karla-trilógia első köteteként korábban Árulás címen megjelent, ám manapság Suszter, szabó, baka, kémként hírnevet szerző alkotása, mely megújult sikerét a nemrég moziba került filmfeldolgozásának köszönheti. A történet menete klasszikus, mondhatni elcsépelt – áruló férkőzött a titkosszolgálat vezetésébe –, ám hogy mégse fulladjon unalomba, arról az a részletes, módszeres ábrázolásmód gondoskodik, melyre aligha tehet szert valaki, akinek nem volt hasonló gyakorlati tapasztalata. Hiszen, mint ahogy azt John Le Carré rövid életrajzából megtudhatjuk, dolgozott a huszadik század talán legismertebb brit árulója, a szovjeteknek évtizedekig kémkedő Kim Philby ügyén is.
A szerző saját bevallása szerint a regénybeli áruló – akit még véletlenül sem nevezünk nevén, nehogy felrobbantsunk egy spoiler-bombát – karakterét is Philby ihlette. S bár ezt nem mondta ki, pszichológiailag valószínűsíthető, hogy a nyomozó alakja pedig önmaga egyik tükre. Ebből viszont az nyer megerősítést, hogy tényleg nem egy teljes fikcióról, s így egy tucatponyváról beszélünk, hanem egy rutinos titkosszolgálati róka memoárjának egyes elemei kerültek egy elképzelt történet részben valós díszletei közé.
Mindeközben – a huszadik századi történelem rajongóian nagy örömére – betekintést kaphatunk a hidegháború kül- és biztonságpolitikai folyamatainak egészébe is. S bár a regény konkrét, ismert eseményeket alig említ, a korszak fontosságát a különböző titkos katonai iratokon, harmadik országbeli hajszákon, és álcázott külügyminisztériumi alkalmazottak titkos feladatain keresztül is átérezhetjük.
A film pedig egyszerűen zseniális. S ha azért a mű egésze nem is érdemelné meg az Oscar-díjat, a legjobb férfi főszereplőnek járó aranyszobor mindenképp a szenzációs Gary Oldmant illetné – s ha a film nem brit, hanem amerikai lenne, mindenki Sirius Blackjén kívül aligha nyerhetné el idén más. A filmhez egyébként magyar szál kötődik, hisz egyrészt több jelenetét Budapesten forgatták, másrészt több hazai ismert színész, például a kisebb dialógushoz is jutó Mucsi Zoltán is feltűnik képsorain.
Dicsuk Dániel
