Homonyik Sándor: „Leesett az első hó – és meg is maradt! Budapestről 8-9 évvel ezelőtt, egy kis falucskába költöztünk, Nógrád megyébe. A környezetváltozás az egész családnak jót tett, nagyon szeretünk itt lakni. Pici falucska, 500 lakója van, és nagy szeretettel fogadtak bennünket. Azt hiszem sikerült asszimilálódnunk itt a településen – sok barátunk van, a gyerekek között is, az idősebbek között is.
Ami a legnagyobb öröm, hogy egészségesek vagyunk – úgy néz ki. Nemrég újíttattam meg a jogosítványomat, és ez mindenféle orvosi vizsgálattal is járt. A leletek azt mutatják, hogy nincs semmi baj – hála Istenkének. Jó erőben vagyunk, tele energiával – annak ellenére, hogy múlnak az évek. Soha nem unatkozom: A fellépések mellett mindig van elfoglaltságom.
Most már 50 elmúltam, de azt lehet mondani, hogy a bennem levő energiából bőség van. Nagyon szeretnék új dalokat – talán ebben az évben. Egy szerző gárdával dolgoztam régen is, és most is velük szeretnék: Menyhárt János, Demjén Ferenc, Miklós Tibor – még velük kell egyeztetni pár dolgot. Mindig olyan dalokat írtak nekem, amik nagyon találóak voltak. Tudják a képességeimet, nem is kellett igazán elmondani, hogy milyet szeretnék, mert mindig készen kaptam a dolgokat.
Három fiam, és egy lányom van, akik szépek, jól sikerültek, egészségesek, jól tanulnak, és én is egészen jól bírom magam… Sok, nagy dolog nem kell a boldogsághoz – van egy reklám, hogy néha egészen pici dolgokon múlik a boldogság… A gyerekek például, egy ilyen örömforrás.
Mindenki érzi a nehézségeket a körülöttünk lévő világból, de ez mindig is így volt. Mióta az eszemet tudom, nekünk mindig azt mondták: Majd holnap lesz jobb, majd holnap, holnap… És lassan eltelik az életünk, és mindig egy holnapra várunk, de azért meg kell érezni a mában is a szépséget.”
A teljes beszélgetés ide kattintva meghallgatható:
http://www.sztarportre.hu/index.php?halgasde=ld-id-319
Homonnay Zsolt: „A legutolsó örömhír az volt, hogy a nagyobbik fiam focizik a Telki Fc-ben, az U9-es csapatban, és sikerült egy borzasztó nagy gólt lőnie egy támadásból.
Gyökeresen megváltozott az egész életünk, időbeosztásunk, és az egész viszonyunk a dolgokhoz – a gyerekek lettek a legfontosabbak az életünkben. Felváltották az esti sokáig elmaradásokat az otthoni sütések, főzések, társasjátékozások. Most már a dolgokat mi úgy szervezzük, hogy minél több idő maradjon együtt, a családnak. Amikor otthon vagyunk, együtt vagyunk, akkor maximálisan rájuk koncentrálunk.
Hála Istennek a munkám megmaradt nekem is, Lillának is. Megpróbálunk nem rossz gondolatokat továbbvinni magunkban, hanem arra koncentrálunk, ami a dolgunk – azt tesszük, csináljuk, és abban megtaláljuk az örömünket, ami éppen aznapra jut. Azt hiszem, hogy minden napra jutnak bőségesen örömpillanatok, örömforrások, és egyszerűen nem szabad, hogy az ember ne vegye észre őket – nem szabad, hogy a rossz hangulata, rossz kedve, vagy a pesszimizmusa ezektől is megfossza.
Én azonnal azt gondolom, ha valamilyen rossz gondolat van, hogy mi az ami jó, és mi az ami ezt a rosszat jobbá tudja tenni. Nem minden rossz véletlenül jön, tehát inkább azt nézem, hogy ebből mi fakadhat, ami majd jó lesz. Én azt hiszem, hogy az ember alapvetően jóra van hangolva. A saját lelkét is ennek tükrében jóra kell hangolnia, és akkor valahogy ezek a jó dolgok tapadnak majd, vagy észreveszi, vagy kicsit be tudja vonzani – ez szerintem fontos, ez hozzáállás kérdése.
Nálam a könny akkor jelenik meg, ha valami rosszul sikerül. Ha valamin meghatódom, vagy valami megbánt, vagy valami nem úgy sikerül, akkor inkább megjelenik a könny… Nálunk az öröm, az inkább egy eufórikus jókedvbe, már majdnem egy mámoros tombolásba tud csúcsosodni – legyen az foci, korcsolyázás, lovaglás, bármi. Szoktunk lovagolni a budai hegyekben, és amikor szétnézek: Micsoda gyönyörű vidék, komolyan mondom, ha nem itt laknék, ide kellene költözni.”
A teljes beszélgetés ide kattintva meghallgatható:
http://www.sztarportre.hu/index.php?halgasde=ld-id-319
{module Forrás sztárportré}
