Ugyan kisebb-nagyobb átszervezésekkel tarkítva, de már több mint tizenhét éve fut sikerrel a jelenlegi Magyar Színház deszkáin a musicalirodalom egyik legnagyobb sikereként számon tartott My Fair Lady. A londoni virágáruslány, Eliza Doolittle története számos országhoz hasonlóan hazánkban is belopta magát a közönség szívébe – s a Lehoczky Zsuzsa és Básti Lajos nevével fémjelzett, évtizedekkel ezelőtti ősbemutatót követően jelen feldolgozás is pozitív fogadtatásra lelt.
Amit legelőször meg kell jegyeznünk az előadással kapcsolatban, az a rendezésből fakadó korhűség. Az alkotógárda remekül használta ki azokat a karakter- és életjellegzetességeket, melyet az 1910-es évek Londonja biztosít – ellentétben például a két és fél évvel ezelőtti, Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott változattal, ahol még a darab egyik védjegyévé vált ’Csudijó’ című dalból is ’Tökkirály’ lett, természetesen szigorúan a modern kor szellemében.
Szerencsére, mint ahogy az már korábban elhangzott, ezúttal erről szó sincs, és a színpadon a szemünk láttára elevenedik meg a szinte kasztrendszerszerűen zárt brit társadalom. Utcagyerekek és alkoholista munkások képviselik az egyik oldalt, a másik véglet színeiben pedig arisztokrata hölgyek, előkelő urak tűnnek fel. A történet szerint eme áthatolhatatlan szakadék fölött épít hidat a zseniális nyelvész, Henry Higgins professzor, aki egy véletlen találkozást követően fogadást köt, hogy egy „járdavirágból” hat hónap alatt olyan elegáns és szépen beszélő úrinőt farag, hogy senki sem fog gyanút, hogy nem igazi főrendivel van dolga.
Ugyan kisebb-nagyobb átszervezésekkel tarkítva, de már több mint tizenhét éve fut sikerrel a jelenlegi Magyar Színház deszkáin a musicalirodalom egyik legnagyobb sikereként számon tartott My Fair Lady. A londoni virágáruslány, Eliza Doolittle története számos országhoz hasonlóan hazánkban is belopta magát a közönség szívébe – s a Lehoczky Zsuzsa és Básti Lajos nevével fémjelzett, évtizedekkel ezelőtti ősbemutatót követően jelen feldolgozás is pozitív fogadtatásra lelt.
A két főszerepet Holecskó Orsolya és Mihályi Győző formálta meg. Bár a fiatal művésznő játéka eleinte kissé erőltetetten hatott – igaz, nem is könnyű a kezdeti Eliza ábrázolása –, szerencsére a szereppel együtt a játék is folyamatosan fejlődött, s mire a piros függöny legördült, teljes mértékben felnőtt arra a szintre, amit az előadás minősége amúgy megkövetel. A nyelvészprofesszor bőrébe bújó Mihályi Győzővel éppen fordítva volt a helyzet – ám az ebben az esetben pozitívum, hiszen Higginsnek a történet végére érve valóban „szét is kell esnie”, s Mihályi hitelesen formálta meg mind az első felvonásbeli tudatos úriembert, mint a későbbi összezavarodott, magányos férfit.
A mellékszerepeket megformáló művészek közül az Eliza apját megformáló Fillár István teljesítményét érdemes még kiemelni, hisz – bár a társulat egészére sem lehet semmiféle panaszt ejteni –, rajta látszott leginkább, hogy karaktere minden vonását tökéletesen igyekszik bemutatni. Ez teljes mértékben sikerült is neki – ám az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szerepe jelleméből fakadóan dramaturgiailag rendkívül hálás feladatot jelent.
Visszatérve viszont magára a darab egészére, ellentétben például Az Operaház Fantomja lenyűgöző zenei világával, a Rómeó és Júlia monumentális látványvilágával, vagy épp a Hair fülrepesztő bohémságával, a My Fair Lady nem valamilyen kirívó figyelemfelkeltő vonás miatt vált a legsikeresebb musicalek egyikévé. Éppen ellenkezőleg – az előadást követően a ruhatár felé sétálva semmi olyan kiemelkedőt nem tudunk mondani, ami miatt hetek múlva is ez a darab jár a fejünkben. Az a tény azonban, hogy mégsem egy feledhető produkcióról beszélünk, azt bizonyítja, hogy a My Fair Lady nem véletlenül lett az, ami, hiszen szélsőségektől mentesen ezt csak tényleg egy jó előadás érhette el, melyet érdemes legalább egyszer megnézni.
DicsukD
Fotók: Lőrincz Viktória
