A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13.-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona.
A keresztény vallásban tisztelt szent mellett élt hazánkban egy ártó, rontó nőalak, az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az ún. Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult gyakoribbak lettek nálunk a Lucák.
Luca-búza
Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az ún. Luca-búza keltése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára kizöldültek. Ebből a jövő évi termésre következtettek, de kuruzslásra is használták, a beteg állatokkal etették fel. Később e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezte. Az ősi hiedelem szerint ezen a napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek.
A fiatalok ezen az ünnepen sok helyen alakoskodni is jártak. A Luca-asszonynak öltözött maskara vezette a Lucázást, aminek során a termékenységvarázslathoz szükséges rigmusokat adtak elő. Mondóka kíséretében megpiszkálták a tyúkokat is, hogy jó sok tojást tojjanak.
Az emberek az időjáráshoz is kötötték e napot. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.
Lucia a legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért házasságszerző szentnek tartották. Neve napján meggyfaágat vágtak, vízbe tették, és ha kizöldült, a lány még a következő évben férjhez ment.
Luca széke
A legnevezetesebb népi szokás a Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja, állítólag már a kelták varázsló papjai, a druidák is ismerték. Készítője Luca napjától kezdve mindennap faragott rajta egy kicsit, és csak karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele.
Ezért terjedt el a mondás: lassan készül, mint a Luca széke. A szék arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait. Ugyanis, ha magával vitte az éjféli misére és ott ráállt, nyomban meglátta, ki az, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. A hiedelem szerint leleplezése után azonban ugyancsak jól tette, ha olyan gyorsan szaladt haza, ahogy csak bírt, különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha útközben szüntelenül szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, és így nem érhették be. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetnie.
