Stílusa alapján meglehetősen alternatív irányba hajlik, ám magát mégis a potenciális sikerfilm-kategóriába pozícionálta magát a nemrég mozikba került Guardista című John Michael McDonagh-film, mely kissé különös humora ellenére (vagy épp amiatt) mégis rendkívül jól sikerült. A Guardista, mely alapvetően egy középkorú, flegma, nemtörődöm rendőr életéről szól, nem táplál illúziókat az emberi viselkedésről – szerethetőségének épp ez az egyik oka.
A filmben ugyanis nem zárja ki egymást a szuperhős és a hétköznapi-rasszistahajlamú-vidékibunkó kategória – Gerry Boyle őrmester karaktere ugyanis épp ennek a tökéletes megtestesítője. A kisvárosi tahó, akit csak az alkohol, a nők és a saját kis élete érdekel, azonban mégis kilép árnyékából akkor, amikor egy társának nyoma vész, és egy nagypályás nemzetközi drogxsempész-banda bukkan fel városában.
Habár számos mellékszereplő is feltűnik a cselekményben – közülük is ki lehet emelni a színesbőrű FBI-ügynököt alakító Don Cheadle-t, illetve drogkereskedő-főnökként sziporkázó Mark Strong –, ám a stílusból egyenesen következik az is, hogy a film erősen hajaz a főszereplő egyszemélyes showműsorára; annyiból legalábbis mindenképp, hogy a film középpontja maga Gerry Boyle.
Az őrmestert a Harry Pottter-széria Alastor Mordonjaként is ismertté váló Brendan Gleeson formálta meg. Bár a film másfél órájából minimum nyolcvan percet ő volt képernyő, alakításában, szerepértelmezésében, sőt mindezek legapróbb részleteiben is nagyon nehéz hibákra bukkanni. Látszik, hogy még akkor is sikerre tudna vinni egy ilyen jellegű filmet, ha az amúgy nem hemzsegne a jobbnál jobb változatos csattanóktól.
Ez azonban szerencsére nincs így, hisz a rendező-forgatókönyvíró az ír vidék minden naivitását, sovinizmusát és más, ezúttal szorosabban meghatározni nem kívánt sajátosságát belecsempészte a cselekmény egyes, életképeket bemutató jeleneteibe – melyek elsősorban természetesen a külföldre szakadt amerikai FBI-ügynök kárára szólnak, s rendszerint nem csak súrolják a nyílt rasszizmus határait, de öles léptekkel át is hágják azt.
Ez azonban még az érintett kisebbségek számára sem különösebben lehet sértő – nem csak azért, mert a konfliktusok természetesen előbb-utóbb feloldást nyernek, de a már fentebb említett hétköznapiság is könnyít a helyzeten. A szereplők ugyanis ezúttal nem szuperintelligens akadémikusok, világvezető politikusok, vagy élet-halálról döntő parancsnokok, hanem kizárólag az élet mikroszintjén elhelyezkedő hétköznapi személyek.
DicsukD
Fotók: RistrettoMedia
