Szép Ernő drámái elsősorban nem is különleges történeteiről, hanem a két világháború közötti korszak szinte sebészien pontos ábrázolásáról ismertek. Nincs ez másként a Magyar Színház legújabb bemutatójában, a Lila ákácban sem. A darab története ugyan szinte prózaian egyszerű, mondatfordulatai és főként karakterei kifejezetten figyelemreméltóak.
A valóban nem túl bonyolult cselekmény elsősorban a tipikus pesti nagyvilági fiatalember, Csacsinszky Pali, és egy egyszerű varrónő, Tóth Manci kapcsolatáról szól. A lány – egy számára romantikus, a fiú részéről csak tréfának tartott, egyébként teljesen hétköznapi ligeti találkozást követően – tisztán, odaadóan szerelmes lesz az életuntsággal küzdő Paliba, aki azonban ezt csak akkor viszonozza, amikor Manci befut táncosnőként, és felemelkedő csillaga személyiségét is vonzóbb színben tünteti fel.
A mű történeténél azonban talán érdemesebb kitérni az előadás egyéb jellemzőire. A Guelmino Sándor rendező irányította alkotói stáb korrektül megoldotta feladatát. Fontos kiemelni, hogy az előadás létrehozói nem követték a jelenleg több teátrumban is divatos, nagyon alternatív irányt átvevő stílusokat, hanem megmaradtak a darab jellegéhez is illő, hagyományosabb megoldásoknál. Kissé ironikusan fogalmazva, ez úgy is érthető, hogy a parkot valóban parkként ábrázolták, s a kaszinó is éppúgy néz ki, mint amit egy múlt század eleji lebujtól várhat az ember.
Az előadás főszerepét, Palit, az országosan elsősorban szinkronmunkáiról ismert Crespo Rodrigo formálta meg. Tény, hogy a fiatalember karaktere korántsem domináns, ám Crespo szerepértelmezése még ennek ellenére is pipogyának, jellegtelennek hatott, számottevő színpadi jelenlét nélkül. A partnernőjét, Mancit alakító Balsai Mónira ennek épp az ellenkezője igaz, hisz minden egyes, a deszkákon töltött másodpercét érezte és értette a közönség. További pozitívum a tehetséges színésznővel kapcsolatban, hogy a korhoz köthető történelmi és kulturális viszonyokat figyelembe véve is hiteles játékot láthattunk tőle.
Szintén a szerzőre jellemző vonás, hogy a darab szó szerint hemzseg a különböző jellegzetes mellékszereplőktől. Ennek alighanem kifejezetten örülnek a karakterszínészek, hisz ilyen erőteljes személyiségek megformálása számukra komoly kiugrási lehetőséget jelent. Ez a legjobban Pápai Erika, Soltész Bözse és Gémesi Antos teljesítményén látszik, akik szinte tökéletesen megoldják az alkotók elképzeléseit, ám nem szabad megfeledkeznünk Jegercsik Csabáról sem, aki pedig – bár prózai előadásról beszélünk – hangjátékával is kiemelkedik a művészek közül.
Összességében egy látványelemekben és izgalmakban nem bővelkedő, ám precízen hiteles, korhű ábrázolással megoldott előadást hozott létre a színház alkotóstábja. Ez azonban aligha jelent majd problémát azok számára, akik szívesen tekintenek meg egy lassabb, komolyabb jellegű színművet.
DicsukD
Fotó: OBSERVER, Dóka Attila
