Az 1956-os forradalom és szabadságharc

1953-ra a magyar gazdaságban súlyos zavarok léptek fel. A tervezett 50%-os emelkedés helyett a lakosság életszínvonala csökkent, a félelem és kiábrándulás légköre uralkodott el az országban. Meghalt Sztálin, ezek után a szovjet vezetés helyreállította diplomáciai kapcsolatait, belpolitikai enyhülést következett be. A kommunista rendszer stabilitása és a szovjet tábor meg­tartása bizonyos korrekciókat igényelt. 1953 júniusában ezért hívták Moszkvába a Rákosi, Gerő, Nagy Imre és Hegedűs András vezette magyar pártdelegációt, s ed­digi politikájuk felülvizsgálására szólították fel őket. Rákosi Mátyás elmozdítása a kormány éléről, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése.

A kollektív vezetés visszaállítását ígérte, azonban nem került nyilvánosságra. Az új kormány alatt jelentős döntések születtek, az életszínvonal növelése érdekében módosították a beruházási terveket, emelték a munkások és alkalmazottak bérét, csökkentették több ezer fogyasztási cikk árát, eltörölték a kuláklistát, csökkentették a magángazdálkodók adóit, engedélyezték a téeszekből való kilépést. Közkegyelemben részesültek azok a politikai foglyok, akik két év­nél kevesebb börtönbüntetést kaptak, feloszlatták az internálótáborokat, s az ÁVH visszakerült a Belügyminisztérium irányítása alá. A pártve­zetésen belül kialakult két csoport, a Nagy Imre vezette reformerek és a Ráko­si-Gerő irányította sztálinisták.

A kibontakozó olvadási folyamat megtorpant, az NSZK bevonása a NATO-ba, majd válaszul a Varsói Szerződés megalakítása ismét az ellenségeskedés feléledéséhez vezetett a két vi­lágrendszer között, és a katonai készülődés a korábbi, nehézipar-központú gazda­ságfejlesztést állította előtérbe. 1955 tavaszán Nagy Imrét leváltották, helyére Hegedűs Andrást nevezték ki. Az új kormány a nehézipar fokozott fejlesztéséhez és a kollektivizálás erőszakos gyorsításához látott, felemelte a be­szolgáltatási kötelezettséget, növelte a magángazdálkodók adóit. Mind a nemzetközi helyzet, mind a belpolitikai légkör a visszarendeződés ellenében hatott. A hidegháború újraéledése nem vált valóra, sőt Rákosiéknak csakhamar szembesülnie kellett az enyhülés jeleivel a nemzetközi politikában. A nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést, Magyarországot pedig felvették az ENSZ-be. Az egész kommunista világot megrengette a Hruscsov-beszéd.

Az 1953 és 1956 között lezajlott belpolitikai események megváltoztatták a közhan­gulatot, a társadalom jelentős része, különösen az értelmiség és a parasztság fel­sorakozott Nagy Imre mögé. Nemcsak a politikai, hanem a szellemi életben is megindult az olvadás folyamata. A pattanásig feszült légkörben érkezett Magyarországra a lengyelországi poznani felkelés híre. A bérkövetelésekkel utcára vonuló munkások összecsaptak a hadsereg egységeivel, aminek több mint 50 halott és 300 sebesült áldozata lett. Miko­ján, az SZKP elnökségi tagja Budapestre érkeztekor nyomban felszólította Rákosit a lemondásra, s a pártot ismét korrekcióra ösztönözte. Mind­ezek következtében 1956 júliusában újabb párthatározat született. A határozat felmentette első titkári posztjából Rákosi Mátyást, s helyébe Gerő Ernőt állította, akit még elődjénél is dogmatikusabb, könyörtelenebb politikusnak tartottak.

Az 1953. júniusi és az 1956. júliusi MDP KV határozatok a válságból kivezető út megtalálására elégtelennek bizonyultak. 1956 őszén megélénkült a politikai élet, különösen az értel­miség és az egyetemi, főiskolai diákság követelte hangosan a változásokat. A fiatal kommunista Tánczos Gábor ötlete alapján szervezett spontán vitákon fogalmazódtak meg mindazok a célkitűzések, amelye­ket az októberben megalakult MEFESZ 16 pontban rögzített. A DISZ-ből kivált Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége követelte többek között a szovjet csapatok azonnali kivonását, Nagy Imre miniszterelnökké való kineve­zését, a Rákosi-korszak vezető politikusainak felelősségre vonását, a többpárt­rendszer visszaállítását, az alapvető szabadságjogok biztosítását, a Kossuth ­címer visszaállítását, a Sztálin-szobor lebontását. Az október 23-ai forradalom kirobbanása váratlanul érte a párt vezetőit és a társadal­mat egyaránt. Eközben a párton belül teljes bizonytalanság uralkodott a pártellenzékkel való együttműködést illetően. Nagy Imre visszavételét ráadásul Tito is szorgalmazta, ennek köszönhetően egy nappal a magyar pártvezetés jugoszláviai látogatását meg­előzően Nagyot visszavették a pártba.

Október 23-án 12 óra 53 perckor Piros László belügyminiszter felhívását ol­vasták be, melyben megtiltották a MEFESZ által délután 3 órára tervezett Lengyelország melletti békés szolidaritási felvonu­lást. Ugyanilyen váratlanul 14 óra 23 perckor az utcai gyülekezési tilalom feloldá­sát adta hírül a rádió, így még azok is értesül­hettek a demonstráció tervéről, akik nem kö­vették a politikai eseményeket.

Az egyetemisták szolidaritási felvonulása délután három órakor kezdődött a Petőfi-­szobornál, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, majd felolvasták a 16 pontot. Néhány óra leforgása alatt a tün­tetők száma 200 ezerre nőtt, és a néma felvo­nulás hangos kommunistaellenes tüntetésbe ment át. Az indulatok felszínre törtek, s meg­kezdődött a forradalom. A tömeg kórusban skandálta: „Nagy Imrét a kormányba, Gerőt meg a Dunába!”, „Ruszkik haza!”, „Aki ma­gyar, velünk tart!”. Megjelentek a tüntetők kezében a lyukas zászlók – a címert kivágták -, amelyek a forradalom jelképévé váltak. A Bem-szobortól a felkelők egy része a Parlament elé vonult, mások a Dózsa György téri Sztálin-szobor ledöntésére indultak, és jó néhányan a Bródy Sándor utca felé vették az irányt, hogy a rádióban beolvassák a követeléseket. Az Országház előtt a tömeg Nagy Imrét követelte, akinek a tüntetőkhöz intézett beszéde azonban csalódást keltett. Az esti órákban már fegyverek is ropogtak, a felkelők megostromolták, és hajnalra elfoglalták a rádió épületét. Megkezdődött a fegyveres felkelés.

Az éjszaka folyamán összehívott KV ülés döntései, Nagy Imre miniszterelnöki kineve­zése kiindulópontul szolgálhatott volna a fegyveres felkelés esetleges megállítá­sához. Ám Gerő megerősítése első titkári funkciójában, illetve az események el­lenforradalomnak minősítése, majd az ÁVH mozgósítása és a katonai segítségké­rés a Szovjetuniótól a harc további elmérgesedéséhez vezetett. Az október 24-én megalakult új kormány élén Nagy Imre súlyos dilemma elé került. Nyilvánvaló volt, hogy a reformok fokozatos bevezetése a kialakult helyzetben nem járható út. A nép követe­léseinek azonnali elfogadása viszont egyet jelentett volna a Szovjetunióval való szakítással.

A gyülekezési tilalom és a statárium kihirdetése október 24-én, majd a szov­jet tankok megjelenése Budapest utcáin a fegyveres harc kiszélesedéséhez ve­zetett. Felkelőcsoportok alakultak a Cor­vin közben, a Széna téren, a Baross téren, a Tűzoltó ut­cában és a főváros külső kerületeiben is. A budapesti forradalom híre eljutott a vidéki városokba, az egyetemi központokban és a kisebb településeken egyaránt tüntetésekre, fegyveres összecsapásokra került sor. A kormány a statárium és kijárási tilalom feloldásával próbálkozott, de a parlament előtt történt véres provoká­ció október 25-én még jobban felszította a nép haragját. Az Országház előtt bé­késen és fegyvertelenül tüntető tömeg közé az egyik kormányépület tetejéről vá­ratlanul ÁVH-s alakulatok sortüzet zúdítottak, 100-150 halott és sok száz sebe­sült maradt a téren. A szörnyű mészárlás hírére meg­kezdődött az ÁVH-sok üldözése, az utcákon nemegy­szer felkoncolták az ÁVH-s katonákat. Mindez azon a napon történt, amikor Hruscsov megbízásából Magyarországra érkezett Mikoján és Szuszlov bele­egyezésével Gerő Ernőt lemondatták, és helyére a Nagy Imréhez közel álló kommunistát, Kádár Já­nost nevezték ki. Kádár és Nagy rádióbeszéde mind hangvételében, mind tartalmában már jelentősen kü­lönbözött az elmúlt napok hivatalos közleményeitől. Nagy Imre ekkor jelentette be a kormány tárgyalási szándékát az orosz haderők visszavonásáról.

A forradalom átterjedt a társadalmi élet minden területére. A munkahelyeken, így a gyárakban, üzemekben, közintézményekben munkástanácsok vagy forra­dalmi bizottságok alakultak, s a szétesett MDP-alapszervezetek vagy a megbénult közigazgatás helyébe léptek. A kormány élén Nagy Imrével válaszút elé került: vagy katonai erővel leveri a forradalmat, vagy a társadalom többségének követe­lésével azonosulva a forradalom mellé áll. Október 28-a azért fordulat, mert Nagy Imre ez utóbbi mellett döntött, a nép, a nemzet mellé állt. Ezt a döntését a szovjet vezetés is támogatta, a kormányfő látszólag szabad kezet kapott a helyzet megoldására. A rendteremtés feltételének a miniszterelnök a rákosista politiku­sok távozását és az orosz haderők fővárosból való kivonását tekintette. Bejelentette a szovjet csapatok kivonását a fővárosból, az ÁVH meg­szüntetését, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvá­nítását, és felvázolta az új kormányprogram célkitűzéseit, a bérek és nyugdíjak emelését, a családi pótlék növelését és az állami la­kásépítés meggyorsítását.

Felállították a Nemzetőrséget, átszervezték a rendőrséget és a honvédséget. Ezeknek a katonai szervezeteknek volt a feladata, hogy a kivonuló szovjet erők nyomában biztosít­sák a rendet. Számos jel mutatott arra, hogy a forradalmi tömegek és a jórészt reform kommunistákból álló hatalom képes az együttmű­ködésre. Október 30-án a Köztársaság téri pártház ellen indított fegyveres támadást – a kihirdetett tűzszüneti parancs ellenére – a kormány nem tudta megakadályozni. A feldühödött nép az ostrom után elfogott védőket – akik a fegyvertelen civilekre tüzet zúdítottak – felkoncolta. Október utolsó napjaiban történelmi horderejű változások indultak meg. Nem­csak a kommunista párt alakult át – Magyar Szocialista Munkáspárt néven Kádár János vezetésével -, hanem újjáéledtek a korábban feloszlatott demokratikus pár­tok, az FKgP, az SZDP, a Nemzeti Parasztpárt Petőfi Párt néven és a Keresztény Demokrata Néppárt.

Nagy Imre október 31-én, a Kossuth téren elmondott beszéde, amelyben be­jelentette a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdését a Varsói Szerződés felmondásáról s a szovjet csapatok kivonásáról, azt a reményt keltette a hallgató­ságban, hogy a forradalom győzött, a legfontosabb követelések teljesültek. A mi­niszterelnök a szovjet nagykövettel, Andropovval folytatott megbeszélései alap­ján szintén ebben a meggyőződésben élt. Ekkor még nem tudta, hogy a nemzet­közi események hatására a szovjet vezetés korábbi álláspontját megváltoztatva október 31-én a magyar forradalom fegyveres eltiprása mellett döntött.

A szovjet vezetés megkezdte a magyar forradalom leverésének politikai és katonai előkészítését. Hruscsov döntését a nemzetközi po­litikában bekövetkezett szuezi konfliktus is segítette. Az egyiptomi válság fegyveres megoldásától távolmaradó Szovjetunió cserében az USA-tól szabad kezet ka­pott a magyarországi forradalom leveréséhez.

A magyar miniszterel­nök november 1-jén a szovjet támadás katonai előkészületeiről szóló jelentések birtokában radikális lépésre szánta el magát, bejelentette Magyarország semle­gességét, és kilépését a Varsói Szerződésből. November 2-án és 3-án minden jel arra mutatott, hogy a szovjet támadás elkerülhetetlen. A miniszterelnök hiába for­dult az ENSZ-hez, a nemzetközi politika a szuezi válsággal volt elfoglalva. Hiába­valónak bizonyult tárgyalási szándéka a szovjet katonai vezetőkkel.

November 4-e hajnalán a szovjet hadsereg országszerte megkezdte a magyar forradalom leverését, a főváros megszállását. 5 óra 20 perckor Nagy Imre utoljára szólt a nemzethez. A kormány azonban katonai ellenállásra nem adott parancsot, tagjai el­hagyták a Parlamentet és a jugoszláv nagykövetségre menekültek. A felkelőcsopor­tok parancs nélkül is felvették a harcot a szovjet tankokkal. A házi készítésű benzines palackok (Molotov-koktél), a géppuskák legfeljebb kisebb veszteségeket okoz­tak az ellenségnek, de a szovjet tankhadosztályok, a légierő és a nehéztüzérség meg­állításához kevésnek bizonyultak.