Évekkel ezelőtti történet, amire a kicsiny falu utcáinak lakói még ma is emlékeznek.
A cseresznyefa mamám háza előtt állt, már tízen éve. A nyár , pontosabban a nyaralásom bizonyos időszakait fent töltöttem a fán, már ameddig értelme volt, ameddig termett rajta a cseresznye. Nem egyedül másztam meg, nem egyedül ültem rajta, hanem unokatestvérek gyűrűjében.
A cseresznye az a nagy szemű, ropogós fajta, amiben unokatestvéreim rémisztgetésére elő-előfordult kukac is, amit én jóízűen elcsemegéztem, hiszen nem bontottam meg a gyümölcsöt, nyeltem, ahogy bírtam.
Egyik nyáron rengeteget termett. Nem győztük enni, hiszen akkor már termett a ribizli, a fekete szeder, a barack meg a sárga színű szilva , azt is meg kellett enni valakinek.
A cseresznyét be kellett főzni. Összeverődött a csapat, a cseresznyeszüretelő csapat. Egyik része a kerítésről kapaszkodott, egyik része – köztük én is – felmászott, az utolsó része, vagyis nagybátyám az utcán felállított létráról szedte a gyümölcsöt. A cseresznye fogyott, a vödrök teltek. Nagybátyám egyre magasabbra került a létra fokán.
Beszélgettünk, eszegettünk, aztán a csendes diskurzus hangjait felverte valami sokkal hangosabb. Én voltam a legmagasabban, a fa tetején, ahonnan az utca eleji kanyart félig-meddig beláttam. Előbb a hang erősödött , aztán kurjongatás, ordítás is keveredett bele a robajba, míg fel nem tűnt a kanyarban a szekér. Előtte vágtatott megvadulva a ló, a bakon ült egyik rokonom, mellette az ő egyik cimborája, mindketten részegen. Nem illuminált állapotban, nem spiccesen…részegen. A kocsmai tivornya után felpattantak a szekérre, s mivel nem volt megfelelő az indítás, a ló megvadult. Az utca egyik oldalából cikázott a szekér a másikba, kísértetiesen ingázva. Ingázva az utcán rostokló létra felé, melyen nagybátyám állt.
Nem jutott eszembe más, mint: – Ugorjon a fára!- s nagybátyám megtette. Nem tudom az én szavaim hatására-e, vagy saját helyzetét felmérve látta be, hogy nincs menekvés, mindenesetre két karjával szorosan megmarkolta a legközelebbi ágat.
A szekér elviharzott mellettünk, a létrát odébb sodorva. A kerítésről szüretelők a veszély elszáguldása után villámgyorsan visszaállították nagybátyám csizmája alá a létrát, amiről ő villámgyorsan lemászott. Mire földet ért, addigra a szekér is földet ért, oldalra borulva néhány méterrel odébb. A két „sofőr”elgurult a homokban, a ló talpon maradt, prüszkölve, nem tudva mit kezdjen a kötelékkel, a felborult szekérrel.
Nagybátyám odaért. Első mozdulatból akkorra pofont adott a földről feltápászkodó rokonnak, hogy az ismét közelről érintkezhetett a homokkal, annak cimboráját pedig csizmájával hátsórészen billentette, tehát ő is csatlakozott a homokban elterülő rokonhoz. Szitkozódott is egyet nagybátyám, amit nem kívánok közölni.
Mindezen verbális és nonverbális eszközök alkalmazása után a cimbora elsietett, már amennyire tudott, nagybátyám pedig felállította a hangzavarra és a káromkodásra utcára kisiető emberekkel a szekeret. Megnyugtatta a lovat. Ő vitte haza a szekeret, de a biztonság kedvéért még adott egy pofont a rokonnak, de csak egy könnyedet, a lábon maradós fajtából.
A rokon hazament aludni. Nagybátyám elhelyezte a lovat, meg a szekeret.
A több kilónyi cseresznye sikeresen eltűnt a fáról. Befőttes üvegekbe került már délután.
A létra, a vödrök visszakerültek a helyükre. Minden a helyére került.
Illés Adrienn
