Rippel Ferenc: (Részlet) „Az elmúlt 22 évünknek szinte a 90 %-át külföldön töltöttük. Ez természetesen egy elég nehéz feladat és folyamat volt, mert 22 évvel ezelőtt sem a technika, sem a kor akkori lehetősége nem adta meg azt, mint amit a mai kor – pl. az internet által – megad. Folyamatosan leveleznünk kellett különböző ügynökségekkel, és ügynökökkel, hogy tudjanak rólunk, és egyéb feladatokat kellett végrehajtanunk, hogy egyáltalán tudatosítsuk azt, hogy vagyunk. De nagyon hamar elértük, mert a Fiatal Artisták Cirkuszfesztiválján 1996-ban debütáltunk, és onnantól kezdve a külföldi ügynökségek sorban álltak értünk, hogy náluk dolgozzunk. A jókor, és jó helyen működött a legjobban. Magyarországról is indult egy pár lehetőség külföldre, de az mindig dugába dőlt. A külföldi menedzsmentek máshogy állnak az artistákhoz, fellépőkhöz, mint a magyar menedzsmentek.
Van néhány olyan pontja a világnak, ahol még nem jártunk, de nagyon szívesen elmennénk: pl. Afrikának csak az É-i részét jártuk be, de lefelé nem mentünk – nagyon szívesen eljutnánk arra a részre. Eljutottunk egészen Új-Zélandig, útba ejtettük a Tasmán szigeteket, Ausztráliát, végigjártuk Szingapúrt. Dzsakarta, Malajzia, Thaiföldön nagyon sokat jártunk, eljutottunk Japánba, Kínába, Mongóliába. Az orosz területet teljesen bejártuk, és ahol nem voltunk: pl. Írország – de nagyon szívesen megnéznénk. Angliába eljutottunk, de Izlandra sem mentünk át, viszont Kanadát már szépen körbejártuk – csak az É-i részén nem voltunk. Dél Amerikát: Argentínát, Brazíliát végigjártuk, de Peruba és Chilébe még nem mentünk el, ami nagyon-nagy szívünk vágya.
Az Amerikai Egyesült Államokban eltöltöttünk 4 évet egyhuzamban, és ha hozzáadjuk a jövés-menést, akkor durván 6 év jön ki. Rendes adózók vagyunk ott kint, fel is kínálták, hogy a greencard-ot automatikusan megkaphatnánk, de nem éltünk vele. Mi úgy vagyunk vele, hogy nekünk magyar az útlevelünk, magyar az állampolgárságunk, és semmiféleképpen nem szeretnénk ezt megbolygatni. Ez maradjon így, a szívünk ebben a kicsi országban érzi jól magát, ide húz haza, ez a központ.
Most is jött egy külföldi fellépésünk, és rögtön azt kérdezte az angliai ügynökünk, hogy honnan indulna a fellépés, és hát Budapestről. Mi mindig innen indultunk, és ide érkezünk haza. Nekünk ez egy álmunk, vágyunk, és ezt tartjuk is. Édesapám hazafiságát áthoztuk, és a világba visszük hírnevét ennek a pici országnak. Valamiért ez így adódott, és ezt már nagyon szeretnénk megtartani.
Nagyon-nagy mázlink van, mert munkaadók terén nekünk maximálisan pozitív a véleményünk. Nagyon jó helyeken, nagyon jó lehetőségekkel tudtunk dolgozni – és talán a mentalitásunk miatt is -, velünk soha nem fordult elő, hogy nem kaptuk meg a fizetésünket. Sőt, majdnem minden helyre – ahol eddig jártunk a Földön – visszahívnak bennünket, nem egyszer, nem kétszer. Mindenkinek javasolom, hogy beszéljen az adott nyelven – akár csak pár szót -, és olvassunk egy kicsit minden ország után, hogy mik az apró szabályok.
Nagyon sok kedvenc helyünk van, az egyik Horvátország. Valamiért nekünk ott jól jött ki a lépés, nagyon szimpatikusak ott az emberek, tetszett a mentalitásuk, és gyönyörű a hely. Ennél is jobb egy fokkal Palma de Mallorca. Közel van, nagyon szép, teljesen laza a mentalitás, mediterrán hangulat, kedvesek, az ember nagyon jól tudja magát ott érezni, egy csoda kis sziget. Az egyik nagy kedvenc még Thaiföld – ha az ember turistaként megy oda, akkor elcsodálkozik, hogy milyen gyönyörű egy hely, és milyen kedvesek az emberek.
Záró gondolatként, még annyit: a mi szakmánk egy olyan szakma, ahol azért fizetnek, hogy utazzuk körbe a Földet. Édesapám mondta – még fiatalkorunkban -, hogy dönthettek úgy is, hogy dolgoztok 8-10 órát egy nap, és 3 hét szabadságra elmehettek egy évben, vagy sokat dolgoztok, és utána az egész életeteket végignyaraljátok. Hát mi így döntöttünk, ezért lettünk artisták.”
Pados Kriszta (Princess): (Részlet) „Elég sok helyen jártunk, az első állomás Németország, amit említhetnék, hiszen a hazai berobbanásunk után a kiadónk Németországba terjesztette fel az anyagunkat, és ennek folyományaként 3 éven keresztül, évente 2 alkalommal jártunk Németországban országjáró turnén. Ezenkívül 2003-ban Mexikóban is voltunk egy 10 napos turnén – 8 városban adtunk koncertet. Jártunk a közel keleten is elég sok helyen, kétszer Bahreinban, aztán Abu Dhabiban is, Dubaiban, és legutóbb Szingapúrban voltunk. Olaszországban is voltunk kétszer, vagy háromszor, legutóbb Nápoly alatt, egy hercegnőnek a birtokán, ahol névnapi partin játszottunk.
Az idei év büszkesége az, amikor májusban voltunk egy japán szervezésű hajón, egy hetet, és két koncertet adtunk a japán közönségnek. Illetve még ide tartozik a ciprusi fellépésünk, ami június végén volt, ez a soros EU elnökségnek a zárásaként megrendezett koncert volt.
Az első ottlétünk után Abu Dhabi vált a kedvenc helyünkké, és megadatott az a szerencse nekünk, hogy kétszer is visszatérhettünk. A többiek nevében is mondhatom, hogy ahol eddig jártunk, nagyon szeretett bennünket a közönség, óriási vendégszeretetnek örvendtünk, és sikerünk is volt – tehát bárhova szívesen visszamegyünk.
Az arab mentalitás elég érdekes, mikor mi oda kijutottunk – egy magyar tanárember segítségével -, akkor tapasztaltuk, hogy az arabok nagyon kedvesek és aranyosak, de ott percről percre változik a terv, a program, és minden, amit elterveznek. Úgyhogy jobb, ha ott az ember a fizetséget rögtön előre kéri, mert elkallódhat. Nem azért, mintha be akarnák csapni az embert, csak annyira lazák, annyira könnyedén veszik a dolgokat, hogy pl. a próba lehet délután egykor is, vagy ötkor, vagy nincs is próba. Szóval lavírozgatnak, és nem nagyon tartják magukat azokhoz a dolgokhoz, amiket mondanak. De a távol keleten viszont ugyanaz a precizitás fogadott bennünket, mint Németországban.
A törzshely maradt Magyarország. Elég sok időt töltöttünk Németországban, illetve születtek sorra a Princess babák – 2006-tól kezdve -, és talán ezért hallattunk egy kicsit kevesebbet magunkról, viszont tervezünk egy tízéves jubileumi koncertet. Azt nem tudom elképzelni, hogy örökre elhagyjuk Magyarországot, de van ez az alapigazság, hogy soha ne mondd, hogy soha…”
