A DVTK futballcsapata egyik verhetőnek tartott BN I-es riválisát fogadja szombaton Miskolcon. Kellene a győzelem, hogy a jó kezdés (3, majd 1 pont) után két vereséggel negatívba fordult tendencia megforduljon.
A nyitány a Zete elleni 4-1-gyel nem csak jónak, de parádésnak volt mondható, noha mára kiderült: valójában az ellenfél volt gyenge. Igaz, a Diósgyőr egy hétre rá is kitette magáért, hiszen az Üllői útról (kettős) emberhátrányban elhozott döntetlen nem kis fegyvertény. Részben továbbra is jónak tűnt a játék, de valamiért már kevésnek bizonyult a harmadik játékhéten, amikor is a Kecskemét kettőt rúgott egy ellenében az Andrássy úton; a hazai közönség hetek óta – pontosabban a tavalyi másodosztályú menetelés és bajnoki ünneplés óta – tartó eufóriája is varázsütésre alábbhagyott… Pedig a borsodi klub épp jelen versenysorozat kezdetére hirdette meg „Minden meccs teltház” programját, amihez persze még sok-sok ezernyi piros-fehér szimpatizánsra lesz-lenne szükség pluszban – ahhoz pedig szerethető és eredményes csapatra.
Szóval ötvenszázalékos mérleggel utaztak Lippaiék a legutóbbi elsőosztályú aranyérmes otthonába, hogy szintén tisztes módon, de mégiscsak megkérdőjelezhetetlen vereséget szenvedjenek. A 2-0 a mérkőzés eleji videotonos tűzijátékot tekintve (15-20 percen át jóformán csak a DVTK kapuja előtt pattogott a labda) csak szépségtapasznak nevezhető, hogy a második félidőre minimum ellenfele mellé felnőtt a vendéggárda is, napirenden tartva – még 1-0-nál – az egyenlítés lehetőségét, amiből végül az utolsó percek újabb hazai találata nyomán mégsem lett semmi. A diósgyőri mérleg tehát romlott, immár 50 százalékos alatt van, négy forduló után, bár ahogy papíron az idény legnehezebbjének nevezhetjük a múlt szombati rangadót, úgy a könnyebbek egyikének kellene a most szombatit.
Bár… az a Pápa jön Miskolcra (kezdés este 7-kor), amelyik bár futballtörténetileg abszolút kiscsapatnak számít, de utóbbi pár NB I-es esztendeje során jónéhány „nagyot” megtréfált már, és az évvégi szereplései is a táblázaton minimum elfogadhatóak (legutóbb: 13.). Véber György ezidőalatt zömmel „hazai ismeretlenekből” kovácsolt ütőképes gárdát.
A vendéglátók viszont, mint köztudott, újabban a spanyol vonalra építenek. Az ibériai kontingens első képviselőjeként februárban az Avasaljára érkezett José Luque friss benyomásairól a napokban nyilatkozott a dvtk.eu hivatalos honlap számára, hasonlóan tett a nemrég érkezett honfitárs Carreño is. Mellettük a héten a weboldal Vadász Viktorral, a fiatal hátvéddel készített interjút („Huh – aztán tettük a dolgunkat”), amelyben felbukkan a negyedszázaddal ezelőtti legendás, Real Madrid-verő Videoton akkori balszélsőjének neve is…
Történeti érdekességként felidézhető, a jelen formájában és nevén mindössze 2004 óta létező egyesület – akkor költözött az addig szombathelyi (Haladás) „franchise” a másik dunántúli városkába – első újkori NB I-es találkozóját Diósgyőrben játszotta, az akkori „Balaton FC” ellen, amely, mint emlékezetes, a Miskolcra költöztetett siófoki klublicenszen alapuló és csak épp a bajnoki nyitány napjaiban kialakuló csapatot jelentette. Utóbbi zűrzavaros helyzetnek tudható be, hogy a 3-1-es Pápa-siker dacára a piros-fehérek szurkolótábora (egyénileg, arcról-névről akkor még) alig ismert kedvenceit ünnepelte a lefújáskor; hogy egyáltalán „léteztek”.
Nota bene, hogy a miskolci futballbarátok akkor is lelkesen megtapsolják a DVTK-mezben szereplőket minden 90 perc után, ha történetesen nem jött össze a győzelem, ez – a „minden meccs a ajándék” jelszó nevében – hovatovább hagyománnyá vált és máig él, vagy legalábbis élt; például a múlt heti Kecskemét-féle fiaskó nyomán elmaradt a megszokott koreográfia.
Augusztus 13-án este 9 óra tájban viszont újra megismétlődhet a jól ismert jelenet, elhangozhatnak a bevett rigmusok („Amíg élek én, nem érdekel más, csak a Diósgyőr…”), mindez elsősorban az aznapi gólok eloszlásán múlhat.
B.A.
