A találkozó 14 órára volt megbeszélve, tehát 14 óra 15 perckor leültem a telefon mellé képregényt olvasni. Ráértem, mert Trixi késett a randiról; nem azért mert késni akart, hanem mert mindig mindenhonnan késett, így állítódott be a belső órája.
Már a felénél jártam a képregénynek, amikor megcsörrent a telefon:- Meg akarja fogni a kezem- suttogta a vonal túlsó végén a barátnőm. Én, mint tanácsadó a telefon innenső végén megkérdeztem:- Szeretnéd, hogy megfogja? Jött a gyors, suttogó válasz:- Igen.
– Akkor hajrá!
Trixinek pedig megfoghatta a kezét a fiú. De én még maradtam az olvasásnál, mert ennél több aprópénzt tettünk barátnőnk zsebébe, azon vészhelyzet esetére, ha nem tudja, mit csináljon az első randevún. Hatan tartoztunk a baráti körbe, s mindenki hozott aprópénzt, amit be lehetett dobni a sarki telefonfülkékbe, mert akkor még nem voltak mobiltelefonok.
Nem tévedtem, pár perc múlva ismét megcsörrent a telefon:- Meg akar csókolni!- egy kissé ijedtebb volt a hangja.
Nem tehettem mást, visszakérdeztem:- És te mit akarsz?
Trixi hallgatott, aztán még halkabban felelt:- Nem tudom. Azt sem tudom, hogy kell.
Ez már probléma, de ezt nem mondhattam ki hangosan, legalábbis nem Trixinek, tehát ezt feleltem:- Ő viszont biztosan tudja, különben nem merné felajánlani. Szóval, ha csak azért nem akarod, mert nem tudod, hogy kell, akkor kövesd őt.
Kissé hossza gondolkodás a vonal végén, aztán rábólintás:- Oké.
Befejeztem a képregényt, mehettem a dolgomra.
Délután összeültünk az egyik barátnőnél és töviről, hegyire kifaggattuk az éppen aktuálisan randizót, mi is történt.
A történet persze nem tartalmazott szaftos elemeket, inkább tétova, nevetnivaló helyzeteket, tizenévesek voltunk. A telefonhívásokat úgy magyaráztuk, hogy a mama kórházban van és megeshet, hogy egyszer-kétszer telefonálni kell útközben, érdeklődni a mama hogyléte felől. A fiú elhitte-e, azt nem tudom, de jobbat nem tudtunk kitalálni.
De nem mindenkinél kellett ezt alkalmazni. Valamelyik lány azt kérte, legyünk ott a közelben, mert ha nem úgy sikeredik a találkozó, akkor elmegy és még mindig jobb velünk tölteni az időt, mint csatangolni hazafelé egyedül. Tehát Debrecenben a Nagydombnak nevezett hely mellett találkoztak, mi, öten pedig ültünk a domb tetején.
Szilvinek szerelmes levél kellett, mármint ő akart írni a fiúnak, aki természetesen becenévvel is el volt látva – mint a többiek is, így bátran lehetett róla beszélni, akkor is, ha a közelben volt.
Szilvi viszont nem tudott fogalmazni, legalábbis nem elég szerelmesen, kellett a segítség.
Ismét összeverődött a csapat és írtunk, leginkább én. Nehéz feladat volt, mert a fiút alaposan fel kellett térképezni, miszerint szerette a rockzenét, hosszú haja volt és rendkívül sokat ivott, főleg alkoholt. Nem lehetett, mit tenni Szilvivel, ha a szerelem kialakul, az nem válogat. A levél megszületett, a szerelem nem, legalábbis a fiú részéről.
Persze születtek szerelmek, amelyeknek intim részei soha nem kerültek a társaság elé, legfeljebb ilyen szinten: megcsókolt, összebújtunk. A nevetséges, botladozó elemek viszont nyilvánosságot kaptak. Születtek hosszabb kapcsolatok, születtek házasságok, de az idő előrehaladtával is megmaradtak a tabutémák.
Honnan jutott mindez eszembe?
Ültem a buszon és a mai tinédzsert hallgattam. Sajnos, nemcsak én, hanem az egész busz.
Nem a vicces dolgokról mesélt, hanem az intim oldaláról a ki tudja, hányadik találkozónak. Szó esett ott a fiú bénázásáról, a lánynak nem tetsző pózokról, az esetlen csókolózásról, mindenről kimerítő alapossággal, a másikat lekicsinylő szavakkal, hangosan. Nem a barátnőnek szólt a mondandó, hanem nekünk a buszon ülő embereknek; hiszen nekünk muszáj látnunk eme tizenéves kislány szerencsétlenségét, amit az – az ostoba, szexuális téren gyakorlatlan, tizenéves fiú neki okozott. Vagy nem?
Már csak abban lehet reménykedni, hogy a fiú saját verziója nem egy másik buszon hangzik fel, közszemlére téve: Ilyenek vagyunk mi. Ma.
Illés Adrienn
