Kasza Tibor: „Volt egy fotózás – ahol egy szánhúzó kutya volt, és egy hajléktalan férfi. A kutya nem ismerte a hajléktalan férfit, és kettőjük közös portréja készült. A szánhúzó kutya kettő másodpercig megpuszilta a modellt – ordítottam neki, hogy nézzen a gépbe. Kettő képet tudtam csinálni erről a pillanatról, az egyiken még nem néz rám a férfi, a másikban rám néz. Ez a pillanat olyan hatásos lett, mintha ők tényleg egy életen áttársak lettek volna, és két egymásra utalt lélek lenne a képen.
A divat és a modell fotózás irányában mozdultam el, engem a női szépség motivál, vagy a szép terek, szép színek.
Egy aprócska jótanácsot mondanék mindenkinek – aki fotózik a fényképezőjével, telefonjával, vagy profi/félprofi eszközökkel: mindig kell, hogy legyen idő felpillantani az égre, megnézni, hogy hol van a nap. Ezután tudunk döntést hozni, hogy éppen a nappal szemben, oldalról, vagy háttal fotózunk.”
Máté Bence: „Általános iskolában már részt vettem természetvédelmi diáktáborokon – volt madárgyűrűzés, rengeteg állatot megmutattak nekünk. Ezekről készültek az első felvételek – még akkor színes negatívra -, hernyókat fotóztunk, cincéreket, emlékszem egy fiatal vörösbegyre is. Nyolcadik osztályos voltam, amikor elkészítettem az első lessátort – ami azt a célt szolgálta, hogy nem én mentem a madarakhoz, hanem ők jöttek hozzám. Napokig építettem – egy nyúlketrecből alakítottam át -, beálcáztam náddal, kialakítottam rajta kémlelő nyílásokat. A helyi természetvédelmi őrtől vásároltam egy 300 mm-es objektívet, és a legelső tesztelésnél beleültem hajnali négykor – még napfelkelte előtt, sötétben. Ott töltöttem az egész délelőttöt, és napokon keresztül vissza jártam – fotóztam kis vízicsibét, kis vöcsköt.
Ez a műfaj, amiben én fotózok, a hosszútávú megfigyelésen alapszik – a legtöbb eredményemet úgy tudom elérni, ha megfelelő mennyiségű időt töltök el egy-egy témával. Fél évet laktam Kosztarikában, fél évet Brazíliában, fotóztam Norvégiában, Svédországban, Erdélyben, Finnországban, Oroszországban, Afrikában, de a szívem csücske az még mindig a kerti madárvilág, vagy a Kiskunsági Nemzeti Park.
A most zajló Klímavédelmi Fotópályázatnál azt a feladatot vállaltam, hogy idén nem a képeimet küldöm el, hanem a mások által elküldött képekről próbálok véleményt írni, és a többi zsűri kollégával közös nevezőre jutni – kiválasztani azokat a fotókat, amelyek a legújszerűbbek, legérdekesebbek, és leginkább beleillenek a pályázat célkitűzéseibe.”
Molnár Szabolcs