(Portré szavak nélkül)
„Nekem a csönd a lelkem egyik tápláléka…”
(Részlet) Mary Zsuzsi: „Ülni a konyhában úgy, hogy semmi nem szól, csak ülök, és nem gondolok semmire, ez eleinte lehet ijesztő – sok ember szerintem fél ettől. De később annyira megnyugtató, és úgy rendbe hozza az embert, hogy az valami hihetetlen. Nem szoktuk meg szerintem azt – amit én most már lassan megtanultam -, hogy egyedül lenni tulajdonképpen egy óriási kincs, ha megtanulod, hogy ki is vagy te. Meg kell önmagam ismernem, hogy el bírjam magam viselni.
Miért várom el valakitől, hogy kedveljen, ha én önmagammal egyedül nem tudok meglenni? Bennem van az, ami boldoggá tesz. Én szeretnék adni, és nem vágyódom azután, hogy: jaj, bárcsak jönne valaki, aki boldoggá tesz… Nem! Én vagyok az, aki boldoggá teszem magam.
Amikor szerelmes vagyok, nem arra gondolok soha, hogy mi lesz, ha vége lesz. Én hiszem, hogy ennél szebb nem lesz. Ha véletlenül mégis vége van, akkor azt mondom, hogy legalább volt egy pár hónapom, vagy évem, amíg Isteni volt, és megérte. De aki fél ettől, az mire emlékszik majd, ha a halálos ágyán fekszik…? Az életben nagyon sok nagy ő van, de van egy igazi, és amíg azt meg nem találom, addig keresnem kell. Időbe telik, míg megtalálod, de ne menj el mellette, mert akkor véged van. Biztos vagyok benne, hogy van egy igazi, aki ugyanúgy keres téged, mint te őt, viszont át kell menni nagyon sok hídon addig.
Ráérez a lelkem, hogy ő lesz az, aki mellettem lesz, amíg csak élek. Ez még nem jött be eddig, de be fog. Tudom. Leszek én még fehér ruhás menyasszony. Még akkor is, ha hetven éves leszek. A nőt nem csak azért
lehet szeretni, ahogy kinéz, hanem ha a lelkét megismeri a férfi, és mellette jól érzi magát, megvan a szabadsága, a nyugalma… Mert mi a legfontosabb egy férfinak? Hogy szabad legyen. Sokan azt hiszik, hogy a
szabadság egyenlő azzal, hogy elmegyek oda, ahova akarok, azzal vagyok, akivel akarok… Pedig nem így van. A szabadság az, hogy valakit annyira szeretsz, hogy mellette úgy érzed, neked mindent szabad, de nem akarsz semmit, csak őt.
Ha ránézek valakire, és szemezni tudok vele egy kicsit, akkor olvasok abban, hogy mi a helyzet vele. Nagyon szeretem ezt. Képes vagyok a másik szemébe nézni percekig, talán anélkül, hogy pislognék. Aki nem mer a másik szemébe nézni, az takargat. Az ember nem csak a szemét nézi a másiknak, az egész embert, az egész lényét… Ha valaki odaáll elém, rám néz, nem kell neki egy árva szót sem szólnia ahhoz, hogy megöleljem, és megköszönjem, hogy ott van. De nem csak az emberekben, én a saját állataimban is látom. A drága kis cicukám, most is hátrafelé fordítja a fülét, nagyon jól tudja, hogy róla beszélek…”
Molnár Szabolcs
