Mert, hogy utaztam én a vonaton. Felrendeltek Miskolcról Budapestre; tehát menni kellett. Nincs jogosítványom, nincs mozgatható rokonom, sem unatkozó barátom, így jobb híján vonattal mentem. Vonatozni pedig szeretek. Viszem a csomagomat, mint innivaló, ennivaló, könyv, s utazom.
Nézegetek, beszélgetésbe elegyedek, olvasok, s néha hallgatózom, de sokszor azt sem kell, mert az emberhez eljutnak a szavak. Létezik olyan mondandó, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki életében volt, van és lesz ilyen, amit ki kell mondani, mert szétfeszíti az ember mellkasát a szó. Aztán, hogy éppen hol fordul ki az emberből, az – az elmesélő szempontjából teljesen lényegtelen, mert nem számít, hogy azokon kívül, akiknek el akarjuk mondani, hallja-e más. A fontos, hogy ki lett mondva; a teher megosztódott, kimondatott. Miskolctól egészen Budapestig ezt hallgattam, mellkas feszítő szavakat.
Szép, harmincas nő szállt fel, s türelmetlenül nézegetett ki az ablakon, majd néhány perc feszült várakozás után széles mosoly, integetés, s felszállt az egyik barátnő, a vonat elindulása előtt egy másodperccel megérkezett a második is.
Az üdvözlőkörök lefutása után az érkező barátnő: Andi: Jó! Jó! De mi történt?! Azt az egyet szeretném megtudni. A válasz: Várjuk meg Ritát.
Próbáltam olvasni, de őszintén bevallva csak a betűket láttam a szavakat nem tudtam összeolvasni, ezt hívják kíváncsiságnak. De szerencsére megérkezett, pontosabban becsúszott Rita és a történet elkezdődött
Éva ( nem így hívták, de most ez lesz a neve) este a gyerekek fürdetése után élénk cseverészést hallott abból a szobából, ahol a férje tévézett. A szavakból kiszövődött, hogy Évát milyen úton módon lehetne útjára bocsátani a házasságból. Éva rányitott a férjére, aki meglepően hevesen fogadta ezen tettét feleségének, ordibált, csapkodott, az asszony tehát nem tehetett mást, nem kérdezősködött az ajtón át hallottakról, hanem lefektette gyermekeit, s bár nagyon lealacsonyítónak gondolta, az ismét csukott ajtó elé állt, hallgatózott. Bár ne tette volna!
Mert a férj ismét telefonált, elnézését kérte a másik hölgynek, aztán hosszasan ecsetelte miként fogja falloszát belehelyezni az említett nőszemély hátsórészébe, mivel azt a saját felesége nem engedi. Éva nem bírt feleszmélni az ajtó mögött állva. Bebotorkált a fürdőszobába, felhívta apját, hogy holnap vigye el a gyerekeket, mert neki egyedül kell lennie egy kicsit, azt is elmondta, miért. Az apja egész éjszaka nem aludt.
Éva visszasétált az ajtóhoz, s mivel férje éppen azt taglalta, hogy ő mennyire bunkó, gondolta itt az ideje benyitni. Megtette. A férje most nem kiabált, most elfehéredett. Éva sem kiabált. Leült a férje mellé, aki kikapcsolta a telefont, s csöndesen közölte vele: – Most hallgatóztam. Hívd vissza, bárki is volt az, s mond meg neki, hogy a bunkó hallgatózott. Azt is mondd meg neki, hogy többet nem fog.
Eleget hallott. Besétált a gyerekeihez, s elaludt. A férje aludt-e?
Andi teljes mértékben pártjára állt barátnőjének, szidta a férjet, mint a bokrot, aki diákjának elvált anyjával szűrte össze a levet. De az érdekes Rita volt, mert nem pártolt, rendbe tette a helyzetet. Miszerint: Ez a kapcsolat már rég nem volt az igazi, két egymás mellett élő ember alkotta, két gyerekkel. Beszélgetés semmi, nemi élet semmi. A férj nem tudott megbirkózni az apaság állapotával, mert az ő apja sem tudott vele. Mi más következhetne ebből? És Éva is keresett kapcsolatot, csak szerencsére nem jött szembe vele az az ember, aki miatt kiléphetett volna. Éva nem félre akart lépni, ki akart lépni.
Éva helyeselt.
A férj napokig hívogatta, a férj nem evett, minden étel megpenészesedett. Nem kell sajnálni, sajnálta ő eléggé magát. Éva hazament, megbeszélt a férjével egy semleges helyen találkozót, egyezzenek meg mi legyen, hogy legyen vége.
A férj vallott. Két találkozó volt. Az egyik januárban, csak az ő részéről volt szex. Egyszer februárban, amikor kályhacső szex volt; vagyis akár egy kályhacső is lehetett volna, mert a nő arcát látni sem akarta. Állítólag remegő lábakkal jött el a nőtől, akit hónapokig fel sem hívott. Miért tette most?
El akarta mondani. Nem tudta . Le akart bukni. Ez könnyebbnek tűnt. Neki.
Számára Éva a barát, a társ, a szerető és Éva hiányzott neki. Hiányzott az esti beszélgetés, hiányzott az odafigyelés. Hiszen mindketten látták, hogy ez megfeneklett, de nem tettek érte semmit. Őt hívta az a nő, de neki ő nem kell. Kezdjék az elejéről az egészet, figyeljenek egymásra, a kapcsolatukra. Menjenek moziba, színházba. Néha alhatnának a mamánál a gyerekek.
Éva ordított, sírt, felhívta a nőt és mindenféle jelzővel illette.
Megbocsátott.
És minden hónapban elmennek egyszer együtt vacsorázni és van meghitt életük és bár nagyon oda kell még figyelni, de meghallgatják a másikat.
Helyesen tette- e?
Több ilyen nem lesz.
Nincs másik, másik. Éva tartja a szavát.
Andi nem pártolta az ötletet. Rita igen.
És én is, bár jelen esetben ez senkit nem érdekelt.
Rita érvei: Megbánta. Nem költött rá pénzt. Ő belebotlott ebbe. Megmérettetett és elbukott. Éva mindvégig kereste a másikat, ő rá akart találni, nem belebotlani.
Éva Rita válaszát várta. Éva mosolygott, megkönnyebbült. Megtörten.
Anyám szerint minden férfi félrelép legalább egyszer, aztán vagy lebukik, vagy nem. Az esetek többségében igen, mert le akar, vagy amatőr.
Egy kedves barátom szerint minden nő félrelép, aztán vagy lebukik, ha le akar, vagy nem, mert nem akar. Szerinte a nők okosabban csinálják.
Lehet ezen mosolyogni, de elgondolkodtam, míg bedöcögött a tíz percet késő vonat a Keleti pályaudvarra, hogy az a nő, aki hallgatta ennek e megkeseredett embernek a szavait a telefonba,vagy mikor találkoztak ,aki a mosoly nélküli férfit az ágyába csalta,aki lehet, hogy nagy kár okozása helyett lendületet adott egy házasságnak, egyszóval az a nő beérte ennyivel? Mert valaha vele is ezt tették, csak ő elvált? Vagy valaha ő is ezt tette, csak elhagyták?
Mi mennyivel érjük be most? Vagy évek múlva? Kapcsolatban, vagy anélkül?
Sok a kérdés?
Hát érjen már be a vonat.
Illés Adrienn
