A magyar drágakő

Van egy ásvány, tejfehér a színe, s ez alapból vörös, zöld, kék, narancsszínű sugarak villannak elő; a kelő nap pírja egyesült benne a lenyugvó nap vörösével, az óceán kékje a májusi mezők smaragdjával. Talán már ki is találták? Ez az ásvány a mi drágakövünk, a magyar nemes opál. Régen híres e kő szépsége! Már a Krisztus előtti ötödik században élt Onomakritos csodálattal emlékezik meg róla. A rómaiak kitűnő természetbúvára Plinius, az elragadtatás hangján ecseteli pompás voltát: „Tüze a karbunkuluséhoz, bíborszíne az ametiszthez, zöldje a smaragdhoz hasonlít, s mind e színek csodás vegyülékben együtt lángolnak.”
Elmondja azt is, hogy Róma egyik gazdag polgára, Nonius szenátor, egy remek szépségű, mogyorónyi nemes opállal bírt. Talizmánnak tartotta, , mindenüvé magával vitte a ritka szép követ, s mikor Marcus Antonius – a triumvirek egyike – száműzetésre ítélte, avval, hogy nemes opálja árán megválthatja e büntetést, inkább ment a száműzetésbe, mint, hogy megváljon imádott talizmánjától.
Nagyra becsülik a nemes opált – mint látható -, az ókor népei, de hogy honnan kerül ez a gyönyörű kő, bizony nem sejtették. Plinius azt állítja róla, hogy a többi drágakővel együtt a mesés keletről, Indiából származik. Pedig az opál hazája az Óvilágban egyedül hazánk volt. Ott, virágos, dombos szép Sáros megyének határán. Eperjestől keletre fekszik a Libánka hegység; ennek andezitjét szeli át vékony erekben a tejopál, s ebben húzódnak keskeny szalagjai a gyönyörű nemes opálnak.
Az előfordulást nem olyan régen ismerik. A terület, melyen az opál bányák vannak, a XVII. században a Keczer család tulajdonát képezte. E családot Eperjes hóhéra, Karaffa tábornok felségárulással vádolta, kivégeztette, s birtokaikat az állam javára elkoboztatta.
A mai opál bányák helyén akkortájt sűrű erdő díszlett, senki sem sejtette, nem is kutatta, mit rejt a Libánka belseje. A hegyről lefutó patak medrében akadtak néha egy-egy pompásan csillogó nemesopálra. Megbámulták, hamarosan gazdája is akadt és ismét elfelejtették. Az a kevés nemes opál, mely vízmosásokból, véletlen reábukkanás révén kikerült, mint igen nagyra becsült, felette értékes drágakő fejedelmek, főurak kincseskamráiba került.
E század közepe táján azután egy Hauszt nevű tűzkőkereskedő, ki kován-puskákhoz való tűzkövet gyűjtött, keresett, a Simonka hegy egy szakadékában egy csodálatosan szép nemes opált talált. A fél kilónál nehezebb, ék alakú kő egész anyaga tiszta nemes opálból állott, s forgatva – mozgatva szemkápráztatóan lövellé pompás szín sugarait. Az élelmes férfiú nem késett e véletlen adta kincset alattvalói hódolattal felajánlani Mária Terézia királykisasszonynak.
A királynő, csokrot csináltatott drágakövekből, mély lila ametisztekből, halványkék aquamarinokból, víztiszta hegyi kristályokból, kék türkizekből, e csokor közepére foglaltatta az opálok fejedelmét, a nemes opált, s e vagyont érő csokorral férjének kedveskedett. Ott állt a csokor még a közelmúltban is a bécsi Természetrajzi Múzeum ásványtárában.
Kevés csokornak volt több bámulója, mint ennek.
De az opál nem szereti a nagy nyilvánosságot. Jobban kedvel elzárt ékszeres dobozban, sötétben pihenni, a világosság árt neki. A közel 150 éves fényben való sütkérezés nem válott javára. Kifakult, egykor lángoló, égő színei elhalványodnának. A csokrot éppen ezért, szétszedték, s most az opál ott pihen az említett Múzeum egyik szekrényének fiókjában, elzárva a fénytől és a kíváncsiak pillantásaitól. Ez a remek opál adott azután lökést a bányászat megindulásához. Eleinte családiasan folyt a munka. Aki lefizetett a kincstárnak öt pengő forintot, jogában állott egy évig bányászni a Libánka hegyen. Ha nem talált opált, az ő baja volt. Ha talált, megvették tőle jó pénzen. De meg ám! Mert a gyönyörű kő felkeltette a francia udvar figyelmét, s a „művészetek és műveltség középpontjában”, Párizsban, hatalmas summát fizettek egy-egy szebb, újfajta drágakőért.
Talán egy időben került oda az a két remek példány, melyek még ma is a francia koronakincsek között vannak, s melyekért akkortájt, úgy mondja a fáma, 30 000 forintot fizettek.
Erre már a kincstár is felneszelt. Beszüntette a patriarchális bányászati módot, s saját maga kezdett dolgoztatni. Azonban, mint ez ilyetén üzemeknél néha napján előfordul, nem ment az üzlet, ráfizettek. Pedig az opál akkortájt ugyancsak divatkő volt! Napóleon első hitvese, Josephine császárnő igen kedvelte, s kincsei közt különös szeretettel őrzött egy remek szép, égő vörös lángokat szóró opált, melynek az „égő Trója” nevet adta.
Szerette a császár is, a császári palást kapcsának közepébe is egy pompás opált illesztetett. S hogy ilyen körülmények között egész Párizsban, sőt egész Nyugaton nagy volt a mi drágakövünknek a keletje, az magától értetődik. Hozzá még az a mondás járta, hogy „megőrzi a hajnak szép szőke színét”.
Az opál divatjának III. Napóleon feleségének, Eugénia császárnőnek babonára hajló természete vetett véget. Hallott valamit harangozni arról, hogy az opál szerencsétlenséget hoz, s ez elég volt arra, hogy Európa legszebb drágaköve kegyvesztetté legyen a francia udvarnál, majd Párizsban, s az egész világon. A szegény császárnőt, bár opált soha nem viselt, alaposan meglátogatta a sors, de az opál hírnevét, dicsőségét azóta sem sikerült helyreállítani.
Egyszer ugyan még diadalt ült drágakövünk. Az 1873. évi bécsi világkiállításon, az ismét bérben lévő bányák akkori bérlője Goldscmidt, káprázatos kollekcióval szerepelt. Nagy lelkesedéssel írta a látottakról Krenner József, a híres magyar minerológus:
„Láttunk áttetsző opálokat, melyek, miként a reggeli harmat gyöngyei a napsugarak szivárvány színeiben rezegtek, másokat, melyek fehér és vörös színekben izzottak, mint a felszított parázstűz; ismét másokat, melyekből lobogó villámok világítottak ki változó színezetben, vagy élénken ragyogva a sötét alapból, vagy tejfehérségű felhőkön törve keresztül. Némely kő ismét mintha vörös–zöld tarka foltos ruhát vett volna magára, hasonlót a harlekinok öltözékéhez. Igen érdekesek voltak a mérsékelt tüzű opálok, melyeken vöröses és zöldes csillanások váltakozva majd eltűnnek, majd ismét fellobbantanak, hasonlóképpen, mint a ködfátyolon keresztül átcsillanó bolygótüzek. Nem kevesebb bámulatot gerjesztett egy ritka opál darab, melyen sötét színezetű tájkép rajzolódott ki, s efelett a leáldozó nap megmerevült sugarai ömlöttek szerteszét.”
Itt szerepelt az a két csodálatosan szép opál, melyek egyikén Erzsébet királyné, másikán Ferenc József képét véste ki ügyes kővéső. A két nagybecsű követ rubinok és gyémántok körítették, s áruk 26 000, illetve 15 000 forint vala. Hogy megvették-e őket, arról már nem szól a krónika.
Szó, ami szó, az opál elveszítette kedvelőit, lassan-lassan elfelejtették. Itthon, hazájában is végignézhettük egy sereg ékszerész kirakatát, míg egyetlen opállal díszített ékszerre akadtunk. Dacára a műveltség, a felvilágosultság századának, opálunk soha többé előkelő helyét, mely pedig joggal megillette, nem nyerte vissza a drágakövek exkluzív társaságában. A nők, hiába, övék a drágakövek divatjánál is az utolsó szó, féltek tőle. „Szerencsétlenséget hoz”.
F.Tóth Géza