Nyereget a Diósgyőr, igaz, még csak a felkészülési időszakban, edzőmeccseken, de ne felejtsük, tavaly ilyenkor még ez se nagyon ment, pedig fokozottak voltak az elvárások – bentmaradás, siker a centenárium évében, „Tornyi-mágiával” -, aztán mi lett belőle végül… Idén eddig győzelmek, teremtorna-„ezüst”.
A Kazincbarcikát 4-1-gyel (előtte az ifi a Putnokot 3-2-vel), aztán a Bőcsöt 4-0-lal, a DVSC-DEAC-ot 1-0-lal küldte haza az újfent formálódó miskolci futballcsapat. Ugyanakkor egy szolnoki 1-4-es, és egy MTK elleni budafoki 0-2-es, tehát egyaránt idegenben elszenvedett kudarc csúfítja az elmúlt egy hónap statisztikáját. A január első hetében megindult holtszezoni alapozás megint arról szól az Andrássy úton, mint szinte mindig: valamit sikerült lerakni a őszi félszezonban, mármint az asztalra, egyszersmind alapokat a további építkezéshez, ám nyilvánvaló, hogy erős úgynevezett téli kereterősítésre van szükség – miközben többen távoznak is, sorra jönnek a próbázók, akik közül ki beválik, ki nem. Csak a tavasz mondja meg.
Mint ahogy azt is, teljesül-e a kevésbé józan piros-fehér hívek szíve vágya, az azonnali visszajutás, vagyis feljut-e a tavalyi kiesést követő esztendőben az NB I-ben a DVTK. Jelenleg erre papíron megvan a sansza, a harmadik helyezéssel, ám „matematikailag” rosszabb a helyzet: a 7 pontos lemaradás soknak tűnik.
Ahogy mondtuk, a játékosállomány bővítése, feljavítása érdekében egymást váltják a potenciális új igazolások a stadionban, illetve a télen leginkább használt műfüves pályán, sőt, esetenként rajokban jönnek. Volt már itt kameruni, brazil, bolíviai, spanyol, montenegrói, szerb, bosnyák, s természetesen több magyar próbajátékos is, de zömüknek egy nap/meccs is elég volt – pontosabban a diósgyőri szakvezetésnek, hogy alkalmatlanságukról meggyőződjön. Még a Barcikáról érkező Vadász Viktor, egy fiatal védőtehetség tűnik a legegyértelműbben hasznos vételnek, az ő idekerülése jóformán biztosra vehető.
Készült is vele rövid interjú a klub honlapján, ezt, továbbá a Benczés Miklóssal a másodikként zárt debreceni terembajnokság kapcsán zajlott beszélgetést, valamint az ugyanitt jól játszó Gohér Gergőt megszólaltató cikkeket az alábbiakban is olvashatják.
Előtte még némi információ a folytatásról: a DVTK most kedden a Szolnoknak vághat vissza, míg szombaton az FC Kosicét fogadja hazai pályán, egy hétre rá pedig Debrecenbe utazik, az elsőosztály bajnokához; és ezek még mindig csak edzőmeccsek.
– Az utóbbi hetekben próbajátékon veszel részt a Diósgyőrnél, a hasonló kategóriájúak közül csak téged tudtak elvinni a teremtornára is. Hogy érzed, sikerült bizonyítani, akár a drukkerek előtt is? (A teremkupa fináléjában, január utolsó vasárnapján – a szerk.)
– Megmondom őszintén, erre nem különösebben gondoltam közben. Tudom, hogy kíváncsian figyeltek, mint minden új, még ismeretlen játékost. Minden jól alakult, az első benyomásaim fantasztikusak, főleg éppen a szurkolókat illetően. Ahogy az első meccset megkezdtük, az a hangulat… egyszerűen leírhatatlan! Libabőrös lettem.
– Jól ment a játék, sőt, fontos gólokat lőttél – de legalább egy mindenképp kiemelendő.
Vadász Viktor: – Igen, volt több lehetőségem is, azok nem jöttek össze, sajnos, de amikor kellett… úgy érzem, igyekeztem a csapat teljesítményéhez hozzátenni még egy kis pluszt.
– Amit ezúttal láthattunk tőled, nyilván más, mint a nagypályás szereped.
VV: – Mindenféleképpen más. Ott nem kifejezetten „góllövő poszton” vagyok, a jobb szélső hátvéd nem erről szó, bár a mai világban már majdhogynem egy jobbszélsővel ér fel.
– Elég példának mondani Dani Alvest a Barcelonából…
VV: – … vagy Maicont az Interből. Az én első dolgom, persze, most mindenféleképpen az, hogy beépüljek az első csapatba, stabil ember tudjak lenni, aztán majd meglátjuk, ez mire lesz elég. Az ideigazolásom ügyében a szóbeli megállapodás már megtörtént, még a papírok vannak hátra.
– Mivel győzhetted meg a diósgyőri szakvezetést?
VV: – A szolnoki edzőmérkőzés volt az, amin, úgy érzem, jól ment a játék, meg tudtam mutatni, mire is vagyok képes, bár voltak hibáim is, még nagyon az elején járunk a szezonnak; remélem, ezeket a későbbiekben ki tudom küszöbölni, és csak jobb leszek ennél.
A 6-os mezszámú játékos ezúttal, a kispálya eltérő jellegéből adódóan, nem csak az oldalvonal mellett, a saját kapu előtt jeleskedett.
– Hogy ment a góllövés?
Gohér Gergő: – Nagyon jól ment!
– Jobban, mint nagypályán…
GG: – Hát igen, jobban ment. Jobban is szeretem a kispályás játékot. Így alakult: kétszer is sikerült betalálnom.
– Hogy telt el a teremtorna napja?
GG: – Örömjáték volt. Nagyon élveztük. Ahogy a szurkolók is láthatóan élvezték. Hogy jól ment a csapatnak. Az eredménynek is, gondolom, örültek. Látták, hogy a döntőben nem volt… nem volt az igazi esély, hogy megnyerjük. Talán a bírók se gondolták úgy… Akárhogy is, jó volt. Jól éreztük magunkat.
– Meglepetés volt, hogy a fináléig jutottatok?
GG: – Úgy utaztunk el, hogy megnyerhetjük… minden csapat úgy vág neki, hogy nyerjen.
– A Haladás ellen volt egy pár perc, amikor ez erősen veszélybe került.
GG: – Akadtak a kupasorozatban ilyen szituációk, főleg a Haladás ellen, talán úgy gondoltuk, hogy a Vasas legyőzésével már továbbjutottunk… Azután meleg volt a pite! Félidőben égtünk 5-1-re. De tudtuk, hogy mivel jutunk tovább – szerencsére Viktor belőtt minket. (Maximum kétgolós vereség volt megengedhető; a Vadász Viktor által szerzett harmadik találat kellett ehhez, azaz az elődöntőbe kerüléshez – a szerk.)
Ebbe a kupába sok minden belefér. Ahogy mondani szokták: benne minden, vér, veríték, továbbá szenvedés, csalódás, öröm és bánat. Ami azt illeti, Debrecenben pezsgő is jutott belé, azaz belőle. Benczés Miklós a terem-ezüstről.
– Egy „ezüstérem” lehet öröm is, csalódás is.
Benczés Miklós: – Ezen a napon szinte csak az öröm perceit, óráit éltük meg. Hiszen hogy bekerülhettünk ennek az ország rendezvénynek a döntőjébe, ahhoz első osztályú csapatokat is meg kellett előznünk, s nagy élmény volt ilyen hangulatban, ilyen jó közönség előtt finálét játszhattunk a házigazdákkal.
– Vegyül az örömbe üröm?
BM: – Utólag már van bennem egy kis csalódottság is, miután végiggondoltam az egész tornát… Gyakorlatilag a bajnokcsapat úgy került be ebbe a döntőbe, mint annak idején, gyermekkoromból, a grund jut eszembe: mikor azt mondtuk, hogy na, majd mi kihívjuk a győztest! Kicsit olyan érzésem volt, mint hogy ha ők kihívták volna a többiek közül a győztest a tornán. Emiatt van egy is ellenérzésem. De egyébként ez a mi csapatunk érdemeit egyáltalán nem kisebbíti. Sőt. A legnagyobb jelentősége az volt a versenysorozatnak, hogy ami nálunk így is megvolt, egy jó közösség, azt tovább erősítette, még inkább egységessé tette. És hogy mennyire jó ez a közösség, bizonyítja az is, hogy igazából itt volt egy Vadász Viktor, aki pillanatok alatt be tudott épülni; ez egy széthúzó társaságban nem sikerülhetett volna. Szerintem jól is érzi magát – de ezt majd mondja el ő. Nagyon hasznos csapattag volt.
– Egy próbajátékos megítélését tehát javította a terembeli szereplés. Szolgált-e ilyeténvaló további szakmai tanulságokkal az esemény?
BM: – Azt gondolom, ami nagypályán, „nagyban” történik, annak kispályán is megvan a látszata: a hibák kicsiben is ugyanúgy előjönnek például. És sokkal gyakrabban. Az idő, a tér behatároltabb. Talán még jobban kirajzolódnak a hiányosságok ezáltal. És voltak is hibák, a siker tehát nem azt jelenti, hogy tökéletesen meg volnék elégedve szakmailag. Nem, viszont pont azokat a dolgokat kirajzolta a vasárnapi produkció, amikben fejlődnünk kell. És igyekszünk is ennek eleget tenni. Tovább kell lépnünk egy-két területen. Gondolok például az úgynevezett előre-védekezésre, ami, mondhatni, a mániám: hogy a csapatom „előre” védekezzen, ne hátráljon. Ez a Haladás ellen jött ki, az első félidőben: kényelmesek voltunk, hagytuk a Szombathelyt játszani. Aztán a második félidőben a védekezésünk feljavult, ez gólokat is eredményezett; gondoljunk arra, amikor George (Menougong – a szerk.) letámadta a kapust, akkor abból gólt szereztünk. Ezért szeretem az előre-védekezést. Jó példája volt ennek. Vagy a Vasas ellen, ahol a fővárosiaknak jóformán momentuma nem lehetett támadásépítésben, távoli próbálkozásokból tudtak csak gólokat rúgni. „Mindenhol” ott voltunk, ahol a labda. És én ezt kérem a nagypályán is.
– Jóval kreatívabbnak tűnt a játék, mint a felkészülési meccseken, de akár a legutóbbi időszak, hónapok bármely találkozóján.
BM: – Nem mondanám. Szerintem az edzőmérkőzések során is akadtak nagyon kreatív és szép pillanatok. Aki látta például a Szolnok elleni találkozót, tudhatja, annak dacára, dhogy kikaptunk, az első félidőben szép támadások vezettünk, nagyon jó iramban, elsőosztályú csapat ellen. De reméljük, hogy lesz még lehetőségünk, hogy bizonyítsuk, és nem csak tesztmérkőzéseken, hanem főleg majd a bajnokikon – hiszen akkorra kell topformában lennünk. Akkor kell megmutatni minden játékosnak, hogy valóban mit is tud ez a csapat.
– A teremtorna-döntő végső lefújásakor a diósgyőri labdarúgók és a stáb önfeledten ünnepelhetett, a Miskolcról érkezett ugyancsak szépszámú drukkersereggel együtt. A kapott kupa mindenképp szépen csillog.
BM: – És ebben a kupában, szimbolikusan, egyúttal rengeteg verejtékcsepp, dac, kudarcélmény, sikerélmény, sok minden benne van… Aznap este, igaz, a fiúk azért pezsgőt kortyoltak belőlea nap végén. De sokkal több minden volt ebben benne. És remélem, hogy ezzel egy újabb siker-fejezet felé tudunk elindulni.
Balogh Attila
(az idézett cikkek, továbbá illusztrációk forrása a dvtk.eu)
