Nevek és arcok. Elsősorban újságcikkekből ismerheti őket a nagyközönség. A városi cégek vezetői és hasonló fontos pozíciók betöltői főleg akkor kerülnek a címlapokra, mikor hatalmi váltás következik be. Igazgatók jönnek, mennek, némelyiket mire megismernénk, újságolvasóként-városlakóként, már csak a távozása kapcsán gondolhatunk rá. A 2010. októberi változások folytán cégvezetői székbe került, illetve a posztról leváltott szakemberekkel készítettünk interjúkat. A sorban az első Molnár Attila, aki az AVE Kft. ügyvezető igazgatója lett december elejétől.
Első interjúalanyunk nevére és arcára a legtöbb miskolci jól emlékezhet, hiszen közel két évtizeden át volt a csanyiki Vadaspark munkatársa, igazgatója. Jelen sorok írója is onnan ismeri őt, régről, ezért engedtessék meg a tegező hangvétel megtartása a cikkben.
Ma már értelemszerűen nem az állatkertészeti témákról kérdeztük őt. Hanem a megyeszékhely hulladékgazdálkodásában vezető szerepet betöltő (póriasan: szemétszállító) közszolgáltató társaság élén rá váró feladatról.
– Mikor ezt a lehetőséget megkaptam, nagy megtiszteltetésnek vettem. Természetesen egészen más típusú ez a feladat, ez a szerepkör, mint amiben eddig megismerhettek a miskolciak. Az, mármint az állatkert vezetése, jóval látványosabb volt. Ez itt sokkal inkább látens munka. De valójában minden városlakó megérzi, ha netán nem működik jól.
– Hasonlónak tűnik, mint ahogy a futballban a játékvezetőre szokták mondani…
– Igen, az a jó, ha a települések lakói nem érzik, hogy működik – éppen azért, merthogy jól működik, nincs vele baj. Ilyen a városüzemeltetés is.
– Tulajdonképpen szakmai értelemben hogyan vezetett az út a zoológiai szakterületről ide? A „zöld” hívószó mindkét szférában megtalálható.
– Korunk egyik nagy kihívása a környezetvédelem és a nyersanyag-gazdálkodás. Amit az átlagember szemétként kezel, az valójában, társadalmi szinten, fontos nyersanyag. Az emberek gondolkodásmódja már elmozdult ebbe az irányba. Az AVE cégcsoport tevékenységéből csak az egyik a hulladékgazdálkodás, a másik a környezetvédelem: a szennyezőforrások kezelése, veszélyes hulladékok, a nagyközönség érdekeltté tétele abban, hogy a gumit, akkumulátort, fáradt olajat ne tegye ki „akárhová”, hanem vigye a hulladékudvarok egyikébe. Nem szabad feledni, Miskolc vízbázisa nagyon komoly érték. Ma már mindenki tudja, hogy az édesvíz a következő nagy stratégiai kérdés a világ számára, noha 15-20 éve talán még senki sem gondolt rá így.
Most itt a tél, ide kapcsolódik, hogy a síktalanításnál, azaz a közutak, közterületek jég- és hómentesítésénél milyen anyagokat használunk.
Fontos az újrahasznosítás problematikája. Meggyőződésem, hogy az AVE élenjáró Magyarországon e területen. A Bogáncs utcai, immár lezárt szeméttelep biogáz-hasznosítására lehet utalni példaként. Új fejlesztések folynak az energiahasznosítás terén. Ma már megvannak a nyersanyag-visszanyerésnek a korszerű módszerei, az egyre kevésbé környezetszennyező megoldások. Világszerte mind nagyobb fejlesztések zajlanak. Az AVE pedig nagy cég, maga is sokat fordít innovációra, a nemzetközi trendeket elég gyorsan adaptálja.
– A legutóbbi önkormányzati választások kimenetele kapcsán olyan új helyzet állt elő, amely számodra is esélyt kínált valamiféle visszatérésre a közéletbe, fontos vezetői székbe. Hogyan alakult ez az ősz folyamán?
-Ami az AVE-hoz kerülést illeti, engem az önkormányzat részéről delegáltak az egyik igazgatói posztra. (A kettő közül; mint ismeretes, kettős tulajdonlású társaságról van szó, ahol a másik, a külföldi gazda megtartotta a maga igazgatóját, csak az önkormányzati „fél” cserélődött most le – a szerk.) Egyfajta közszolgaként tekintek magamra. „Örülök, ha segíthetek” hozzáállással. Semmiképp sem az a megbízatásom, hogy elkezdjek itt kiskirályt játszani. Hanem: szolgálni a várost, hozzátenni – ha és amennyit tudok. Ahogy tudtam annak idején a Vadasparkon előremozdítani, úgy az AVE-n sem fogok „hátra”.
– Avass be, kérlek, a részletekben, miként érkezett a felkérés?
– Azt mondta a polgármester úr, azt szeretné, ha az általa vezetett város minél inkább „élhető” lenne, előtérbe kerülnének a humán értékek, ki lehetne mozdítani Miskolcot a nehéz helyzetéből. Én pedig szerettem volna segíteni ebben a munkájában. Korábban erről beszélgettünk. És akkor elhívott, közreműködni a kampányában, mivel ahhoz hozzátartozott a környezettudatos város kialakításnak elképzelése is. Úgy ítéli meg, mondta, hogy ebben segíthetnék. Gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy vállalom. Éreztem, hogy mélységesen hasonlóan gondolkodunk. Feltétel nélkül megbízom benne. És az újjáalakuló önkormányzat építése során, az újonnan kinevezett cégvezetők egyikeként engem kért fel végül erre az igazgatói posztra. Most úgy hívnak engem, hogy ügyvezető. De tudom, ha holnap máshogy fordul az élet, akkor megint „csak” Molnár Attila vagyok… Igaz, most is az vagyok.
– Térjünk át konkrétabb céges témákra. Az AVE, illetve ahogy korábban ismert volt, az RWE, tehát a társaság neve sok miskolcinak ismerős az elmúlt évtized újsághíreiből. A Cirkont nevű, hasonló profilú vállalkozással vívott piaci „háborúból” és a kapcsolódó bírósági perekből. Az utóbbi időben a feszültségek enyhülhettek, mert a sajtó legalábbis nem volt hangos újabb csörtéktől. A mostani váltással talán még jobban közeledhetnek egymáshoz a riválisok?
– A Cirkont vezetőjét, Tomkó Istvánt korábbról jól ismerem. Hogy ez az esetleges együttműködés, a két társaság viszonya szempontjából mit jelenthet, e pillanatban még nem tudnom. Elképzelhető, de még nem látom a részleteit.
– Apropó, egyáltalán mennyire látja át az ember egy ekkora cég, ekkora tevékenységi kör részleteit, mint az AVE, mikor kinevezik? Pláne ha „kívülről”, azaz nem erről a szakterületről érkezik közvetlenül.
– Valóban még csak az első napokat töltöm itt igazgatóként. (Az interjú karácsony előtt készült – a szerk.) Első pillanattól egyeztettem a munkatársaimmal, mindenekelőtt a fejlesztési mérnökökkel, hogy lássam, merre mennek a folyamatok, kértem őket, hogy rendszeresen tájékoztassanak, akár e-mailben, akár szóban, egy mondatban, mi hogyan áll. Az osztrák tulajdonosi hányad miatt is itt azért már adott egy nyugati munkakultúra; ezt teljesen pozitív értelemben mondom. Ez számomra igen jóleső dolog. Jól felépített kollegiális viszonyok uralkodnak, mindenkinek megvan a helye, a szakterülete. Abban bízom, hogy a Holdingnál, azaz az egész városi céges szférában ugyanez hamarosan meghonosodik.
– Új seprőtől mindig konkrét seprési eredményt szokás várni… Azaz: milyen célokkal fogsz bele a megbízatásba? Mi lesz más, mi lesz több, jobb a vezetőváltás révén?
– A rendszerben benne lévő pénz mellett szemléletváltásra van és lesz szükség. Lehetne egy picit élhetőbben működtetni a városunkat. Nem az a fontos, az itt élők miért érzik jobban magukat – csak érezzék, érezhessék jobban magukat.
– Tulajdonképpen itt végére is érnénk az interjúnak, de nem tudom megállni, s meggyőződésem, az olvasókban is megvan ez a kíváncsiság: hogy a korábbi életedről kérdezzelek. Vajon innen, a mából visszatekintve miként idéznéd fel a vadasparki éveket.
– Nagyon jól emlékszem, az első pillanattól kezdve, szinte minden fontos részletre…
– Mesélj!
– Nos, 1984. május elsején kezdődött: akkor mentem oda dolgozni. Már 17 éves korom óta készültem rá, hogy állatkertben dolgozzak. Két meghatározó élmény terelt erre: Lorenz, illetve Durrell könyvei. Az állatok viselkedéstana érdekelt. Jártam a egyszer veszprémi állatkertben, kamaszként akkor tudatosult bennem, hogy ezt szeretném csinálni…
– Örülhettél, mikor később Miskolcon is elkezdett épülni valami hasonló.
– Hétről hétre kimentem a Csanyikba, nézni, hogyan készül. Dolgozni vadápolóként kezdtem a parkban, azután végigjártam a lépcsőfokokat; komoly eredmény volt, amikor meg tudtam csinálni a ma is álló nagyragadozómadár-röpdét – a kohászatbeli előéletem segített, meg a gyár támogatása, a 24-szer hatszor nyolc méretes építmény nagy büszkeség számomra. Abban az időben Fischer Tóni bácsi volt a fővárosi állatkert igazgató-helyettese, és egyszer azt mondta, ha őt megkérdik, miként kell vidéken állatkertet csinálni, azt válaszolja, jöjjenek Miskolcra, kérdezzék meg Molnár Attilát… Nagy lökést adott nekem. Közben írogattam az Élet és tudományba, a Természet című folyóiratba.
– És egyszer csak…
– Egész pontosan 1993. január 7-én neveztek ki igazgatónak. Hideg tél volt, emlékszem. A Városgondnokság (ez az önkormányzati részleg volt a park működtetője akkoriban – a szerk.) kék Zsigulija jött ki a Csanyikba. De nem a főnökét hozta, hanem énértem küldték a sofőrt. Bent elmondták, átszervezik a Városgondnokságot, a Vadasparknál is vezetői problémát látnak – és rám gondoltak. Perceket kaptam a döntésre, de tudtam rögtön, hogy elvállalom a kinevezést. Rendben, azonnal megkaptam az első igazgatói feladatot: le kell építeni három embert…
– De ennél szebb és még emlékezetesebb feladatok vártak rád a következő esztendőkben.
– Amikor átvettem, pont 15 éves volt a park. Nem volt ünnepségre se pénz, se semmi. De megcsináltuk. Aztán beindult, megoldottunk sok mindent, biztos sok hibát is elkövettünk, de talán nem véletlen, hogy az állatkertek szövetsége titkárának választott. Sikerült felrázni az intézményt, egyre jobban elismertek minket az országban, nemzetközi kapcsolatokat építettünk ki, és beépültünk a város, sőt, a megye, a régió kulturális életébe. Végül 2005 januárjáig dolgoztam ott, illetve akkor utoljára. Kórházi kezelés miatt betegszabadságra mentem, és elkezdődött az hajcihő a fenntartó önkormányzattal, amire talán sok újságolvasó emlékezhet még… A következő év augusztusában ugyan az illetékesek írásba adták, hogy visszahelyeznek, azaz folytathatom a munkát, de ez csak október 30-ig tartott. Akkor hagytam ott hivatalosan is, mindmáig, a Vadasparkot.
Kép és szöveg:Balogh Attila
