Harmadszor is üveg a ‘Tigris – a napokban mutatták be a 2000-es évek magyar sikervígjátékának aktuális folytatását. A miskolci származású íróval, valamint a rendező-főszereplővel és egyik színészével beszélgettünk a premieren: Búss Gábor Olivérrel, továbbá Rudolf Péterrel és Reviczky Gáborral.
Az Üvegtigris című film, egy szerző első forgatókönyvéből és a rendező első rendezéseként pokoli siker lett 2000-ben; pontosabban az azt követő néhány évben azzá nőtte ki magát. Jellegzetes alakjai, a sajátos miliő és a mókás beszámolások a popkultúra részévé váltak – ha egy mozi egy-egy mondata gépjárművel szélvédőjén bukkan fel matrica formájában, mi lehet erősebb fokmérője a sikernek korunkban? Mindezt talán felidézni is felesleges: a kultúra e területét akár a legfelületesebben követő olvasók számára sem lehet ismeretlen a sztori. Büfés Lali és imádnivalóan lüke haverjainak sztorija.
Akik most ott folytatják, ahol tíz éve, majd a második részben négy évek ott hagytuk őket: a lakókocsi előtt, a „susnyás” tó partján. És ami fontosabb, merthogy az alkotói üzenet veleje volna: ott is fejezik be százegynéhány perccel később. (Egy majdani negyedik epizód megelőlegezéseképpen? – nem tudni, de a vonatkozó kérdés a későbbiekben még feltesszük.) Mindazonáltal ez az a fejezete a kusturicásan faluvégi történetfolyamnak, ahol a szereplők mind fizikailag, mind lelki síkon, mind, ha lehet így mondani, társadalmi értelemben eltávolodnak a címbeli, Üvegtigris nevű vendéglátóipari üzemegységtől. Ha többet mondanánk a folyamatról, lelőnénk a történet poénját, avagy mondanivalóját.
Ehelyett beszéljenek maguk az alkotók. A velük való diskurzusra e hét hétfőjén nyílt alkalom, mikor a Miskolc Plaza mozitermében a ‘Tigris 3. helyi díszbemutatóját tartották, Pataki Ági producer mellett Rudolf Péter és Reviczky Gábor, továbbá a miskolci újságíróból elismert forgatókönyvíróvá avanzsált Búss Gábor Olivér fellépésével a vetítés végén.
Először Gaben, a kocsinepper (tessék csak a szerencsétlen sorsú Chevrolet Impalára emlékezni!) figurájának megformálójával, Reviczky Gáborral adódott alkalmunk szót váltani.
– Nyilván azért gondolt rá annak idején Rudolf Péter ennek a szerepnek a kapcsán, mert – amellett, hogy jó barátom – nagy autómániás vagyok. Egész sor régi autóm van. Nem is szeretem az újakat. Ma pedig azért én lettem az egyetlen a főszereplők közül, aki el tudott jönni erre az estére, mert természetesen zajlik a színházi évad, én magam is sokat játszom, de éppen ma szabad napom van.
Másodjára magával Lalival, azaz Rudolf Péterrel ültünk le pár percre, aki korábban, bent a teremben, a közönségtalálkozón már élénken ecsetelte, milyen sajátos nehézségeket okoz, ha a filmes stáb első embere azonos a főszereplővel. Például neki kell előzetesen castingolnia azt a női főszereplőt (illetve mindet), akivel később a filmbeli karakter, hogy is mondjuk, igen közeli viszonyba kerül. Az említett női alak egyébként, az új sztori Niki nevű ifjú, csinos fotómodellje nem más, mint a televíziós szappanoperából sokaknak bizonyára ismerős Szabó Erika – a harmadik „főszereplő” egy kék Bentley luxuskocsi -, akiről megtudtuk: a rendező nagyon elégedett volt vele, mivel rendkívül pontos játékkal keltette életre az írók által megálmodott nőalakot.
– Sok rajongója lett anno az első résznek, de kellett idő, míg az ember megemésztette. Sokaknak aztán a második már nem tetszett annyira – másoknak annál inkább -, az újról meg még nem tudunk mit mondani. Mi lehet az oka ennek a hullámzó fogadtatásnak?
– A néző sokféle. Természetesen nem gondolom a filmünkről, hogy ne hemzsegne a hibáktól. Az is számít, hogy az epizódok között öt évek teltek el. Az elsőt megcsináltuk, mondhatni, ösztönből. Hogy ilyen utat jár majd be, nem is sejtettem. A második résznél sok mindent improvizálnunk kellett, elsősorban a forgatást katasztrófaszerűen sújtó rossz időjárás miatt. A harmadik? Mindannyian többet tudunk ma már a filmezésről. És nem is játszottunk az ellen, hogy öregszünk. Felvállaltuk. Kifejezett célom volt, hogy ütköztessem a már megismert szereplőket az úgynevezett elit világgal. Ezért is akartam elvinni térben is őket a büfétől, a megszokott környezetből, a nagyvárosba. Egy másik film jött létre attól a másodperctől, hogy kimozdultunk a tó mellől.
– A film végén visszatér a csapat, de előtte van egy olyan perc, amikor az néző azt hiszi: nem, minden megváltozik, és adott az esély egy „hollywoodi” típusú happy endre. Talán még fel is merült, így vagy amúgy fejezzék-e be?
– Valójában nem. Ami a végét illeti, egy fontos tényező volt: hogy tudjanak nevetni önmagukon. Keveredjenek bármilyen slamasztikába is.
Az iménti nyitókérdés szegeztük ezután Búss Gábor Olivérnek.
– Mi tetszik, mi nem, és miért a mozinézőnek a filmjeinkben? Fogalmam sincs… Azt tudjuk, hogy alkotóként mit szeretnénk közölni. Mégis egy film ez, nem családi videó. Bár annak is lehet közölnivalója. Szóval szándékaink szerint ezeknek az amúgy vicces szövegeknek valamit közölniük kell a világról. És hogy ez a nézőben miként csapódik le, megfelelt-e a várakozásainak vagy sem, megjósolhatatlan. Azzal, persze, amúgy sem tudunk kalkulálni, hogy majd nem tetszik. Csak azzal, hogy tetszeni fog. Olyan filmet szeretnénk, ami mi magunk is szeretettel néznénk végig, ha beülnénk rá a moziba.
– A vígjátékszerzőkről a közvéleményben élő kép szerint az író leginkább azon izgul alkotása bemutatásakor, a közönség „ott”, akkor nevet-e, amikor ő szerette volna. Eddig nyilvános vetítésen látva az új filmet ez hogy alakult?
– Most Miskolcra csak a végére, a közönségtalálkozóra értünk ide, de korábban négyszer láttam már. És igen, „akkor” nevetnek. Ez fontos, mert a színpadi drámával ellentétben itt nem úgy működik, hogy hazamegy a néző, és majd otthon tör ki rajta a katarzis. Ez azonnal kell hogy hasson. Ami poén, rögtön eldől, hogy működik-e.
– Miskolcról elszármazott szerzőként, akiről tudható, hogy sok személyes, miskolci, nyéki-mályi tavi emlékét is felhasznált az eredeti sztorinál, a figurák felrajzolásánál, mi a jelentősége, hogy szereplőink ezúttal hangsúlyosan kilépnek a megszokott közegből, és Budapestre viszi őket útjuk?
– Ennek a történet szempontjából megvan a jelentősége. De, mint látható, nem „a csillogó fővárosba” mennek. Nem is sokat lehet látni Budapestből, nem utazzák be. Valóban, fizikailag távolodunk a ‘Tigris büfétől. Ez a szereplők egyfajta bátorságát hivatott érzékeltetni. És a miénket: hogy bele merjük vinni őket ebbe a kalandba.
– A bátorság mellett elszántságra is szükség van: vígjátékot írni a legnehezebb munkák közé tartozik.
– Másfél évig tartott ennek a történetnek a kialakítása. Ebben az időszakban a most már hároméves kislányom nap mint nap hallhatta, hogy azzal távozom otthonról: „megyek tigrisezni”. Tartok tőle, ő azt hiszi, az apukája állatidomár. Csalódás lehet, ha megtudja, hogy nem az, hanem író.
Balogh Attila
Reviczky Gábor DVD-t dedikál
Az Üvegtigris-stáb a miskolci premier után: Rudolf Péter, Búss Gábor Olivér, Reviczky Gábor, Pataki Ági
