„A miskolci fesztiválnak, mely idén tizedik évfordulóját ünnepli, újabb ragyogó programot sikerült bemutatnia, a magyar gazdaság veszélyes helyzete ellenére. Az európai együttesek meghívása, valamint a saját maguk által színre vitt programok igazi kozmopolita érzetet adnak ehhez a vidéki fesztiválhoz. A puszta logisztikája, ahogyan csinálják – és nagyon jól csinálják –, abszolút csodálatot vált ki” – írja Brendan G. Carroll az Opera Now 2010 november/decemberi számában. Britten Lukrécia meggyalázása című művét (a németországi Gera előadása) közismerten nehéz színpadra állítani és elénekelni. Ez az egyszerű, sallangmentes és határozottan megfogalmazott produkció segített a drámára való összpontosításban, és Britten legtömörebb, Sztravinszkij-i zenéjét szokatlanul jól játszották. Nem minden színpadra lépő énekesnek ment könnyedén az éneklés angolul, de szerencsére Christoph Genznek és Bianca Kochnak (akik a férfi és női kórus szerepét énekelték) igen. Úgyszintén Solgerd Isalvnak, aki valódi színpadi jelenléttel bír, és rendkívül hatásos volt a címszerepben. Birger Radde sugározta a kellő szexuális fenyegetést Tarquinius kulcsszerepében, megerőszakolási jelenete az opera hátborzongató csúcspontja. Könnyedén igazodott el a bonyolult vokális feladatok közt.
A Prágai Nemzeti Színház Mozart Don Giovannijának elragadó előadását hozta, olyan díszlettel, mely a híres XVIII. századi prágai Estates Színház nézőterét tükrözte. Tekintve, hogy az elegáns miskolci színház csak néhány évvel fiatalabb, úgy tűnt, mintha ténylegesen az előadásban foglalnánk helyet! És milyen csillogó előadás is volt ez! Címszerepben igazi csillag, Adam Plachetka, aki rendelkezik a szükséges buja karizmával, és a hozzá illő, finoman összpontosított hanggal. A Don sikere a nőknél most az egyszer teljességgel hihető volt.
Peter Mikulás meglehetősen lusta Leporellója az én ízlésemnek túl visszafogott volt, és nem keltett mély benyomást. Ami a többieket illeti: Otokar Klein csalódást okozott Don Ottavioként (Mozart koloratúrája legato kell, hogy legyen – miért olyan ritka ez manapság?); Donna Elvira (Pavla Vykopalová) hatásosabb volt, és elsajátította a stílust, hangja végig megfelelően reszkető és agitato volt. A zenekarnak csodálatos a fúvós szekciója, de a vonósok siralmasan „alultápláltak”. A karmesternek, Zbynek Müllernek mégis sikerült végig mozgásban tartani őket, élénk ritmusban, és az általános hatás messzemenőkig szórakoztató volt.
Szegedről a kiváló egyetemi magánének tanszék újra bemutatkozott három rövid operával, kettő Raveltől származik, egy pedig Schubert egyik meglehetősen zavaros műve, a Házi háború, melynek nem tett jót az a tény, hogy magyarul énekelték. Schubert zenéje kellemes, de felejthető (még egy zseninek is lehet rossz napja!), leszámítva a líraian elénekelt szerelmi duettet, Geréby Dóra partnereként az ígéretes Rab Gyulával. Sajna a komédia elég erőltetett volt és túl hosszúra nyújtottnak is tűnt.
Összehasonlításképpen: a két rövid Ravel mű élvezetes volt. Az egyszerű de okos színpadra állítás a Pásztorórát örömtelien humorossá tette. Hasznára vált az is, hogy franciául énekelték. Szélpál Szilveszter tenor érezhetően továbbfejlesztette hangját tavaly óta, Horváth Orsolya mély benyomást keltett Concepciónként. Rab Gyula a legtöbbet hozta ki Gonzalez romantikus szerepéből.
Az utolsó mű, a Gyermek és a varázslat könnyedén lett a legjobb produkció. A szellemes színpadra állítás és a kiváló együttes teljesítmény teljesen működőképessé tette a darabot. Különösen említésre méltó előadás volt a Hercegnőt alakító Bobanj Rebekáé, illetve a címadó gyermek szerepében fellépő Horák Renátáé.
Erkel Ferenc első vígoperája, a Sarolta (1862-ből) annyira ritkán játszott, hogy még a magyarok sem igen ismerik. Minthogy Erkel születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, mindent előásnak, így nagy örömömre láthattam a darabot – amely lehet, hogy biztosítja magának a helyet a repertoárban mostantól. Már a nyitány meghatározza a hangnemet – Offenbach, Rossini és Sir Arthur Sullivan kereszteződése. A történet könnyed, álruhás udvarlókról szól, akik szerepet cserélnek, a királyról, akinek tervei vannak egy ifjú katona kedvesével (Sarolta) kapcsolatban. Mindez beágyazva egy fajsúlytalan, ám bájos zenébe. A címszerep igénybe veszi az énekest, egy nehéz szóló áriával a második felvonásban, amely majdnem minden hangjegyében magas hangokból áll (Yolanda Covanischi remekül eleget tett a kihívásnak), és kiváló koncert ária válhatna belőle.
Sok-sok pompa, ünnepélyes rézfúvósok és a néhol felvillanó csárdás mozgásban tartotta a művet. Laczkó Róbert különösen jó volt Gyula vitézként, Sándor Árpád nagy hatású volt (az úgyszintén nagy hangjával), mint Ordító kántor, Sarolta apja. Az előadás a Kolozsvári Magyar Opera bájosan egyszerű produkciójában volt látható, amelyet egy ragyogó zenekar segített. Úgy játszották el ezt a ritkaságot, mintha az a sztenderd repertoár része lenne évek óta.
Strauss Daphnéja hatásos koncert verzióként került bemutatásra, és Miskolc egy meglehetősen erős csapatot állított össze, az elvárásoknak megfelelően kiváló Rost Andreával. Apolló büntetésszerűen nehéz tenor szerepét (Strauss nem kedvelte volna a tenorokat?) a szlovén Janez Lotric énekelte, akinek feltétlenül megvolt hozzá a kellő hősi súlya, még ha kissé durva is volt a végeken. A show igazi sztárja Kocsis Zoltán volt, aki a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Kórust vezényelte, és akinek jó szeme van az elbűvölő dallamok minden finom kis részletére. Az utolsó fél óra fenséges volt.
Nyitott kérdés, hogy a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál továbbra is megkapja-e a szükséges pénzügyi támogatást. Én remélem, hogy igen. A magyar kulturális lajstrom eme nagyszerű része, ilyen kiváló színvonallal, semmiképp nem tűnhet el.
*
Jövőre Miskolc a Liszt-évfordulót ünnepli majd, míg a fesztivál átfogó tematikája Verdi művei lesznek.
