A magyar labdarúgó „Aranycsapat” 1953. november 25-én( szerdán) a londoni Wembley stadionban 6:3 arányban legyőzte a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban november 25-ét A magyar labdarúgás nyilvánította.
Gyakran hangzik el, hogy a magyar labdarúgó-válogatott sporttörténelmet írt a Wembley-stadionban, amikor 6:3-ra legyőzte Anglia válogatottját. Az egymástól izolált, keleti és nyugati blokkban élő csapatok csak hírből ismerték egymást, személyesen még sohasem találkoztak a barátságos mérkőzés előtt. Az angol közönség a hazai csapat fölényes győzelmét várta, éppen ezért döbbentette meg őket Hidegkuti, aki az első másodpercekben az ellenfél hálójába talált. A százezres közönség dermedten figyelte a meccs alakulását: a magyarok nem a véletlennek köszönhetően, hanem tudásuk alapján nyerték meg a rangadót. Az Aranycsapat a meccs végére elnyerte a Wembley-ben szurkolók szimpátiáját, elismerően tapsoltak meg a technikásan játszó játékosokat. A magyar válogatott fél évvel később megerősítette fölényét, a Népstadionban rendezett visszavágón 7:1-re ismét legyőzte Angliát.
Az 1956-os forradalom után szétesett Aranycsapat nemcsak a magyarok számára fogalom, a világ legjobb csapatai között tartják számon. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban a győzelem napját választotta a magyar labdarúgás napjának.
A sport a kommunista országok „fegyvere” volt az ötvenes években „az imperialisták” ellen. A magyar futballválogatott kétségtelenül kitett magáért ekkoriban. Csapatunk az ötvenes évek közepén több éven át veretlen maradt, és olimpiai bajnoki címet szerzett Helsinkiben, 1952-ben. Ezután nevezték el az együttest „Aranycsapatnak”.
A magyar válogatott tagjai az évszázad mérkőzésén:
A csapat összeállítását csupán az ifjabbak kedvéért közöljük, hiszen az idősebb korosztály valószínűleg álmából felkeltve is felsorolja a tizenegy nevet
(1953. november 25.): Grosics Gyula – Buzánszky Jenő – Lóránt Gyula – Lantos Mihály – Bozsik József – Zakariás József – Budai II László – Kocsis Sándor – Hidegkuti Nándor – Puskás Ferenc – Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv.
Ez a társulat látogatott el annak az angol válogatottnak az arénájába, ahonnét győztesen még senki sem távozott addig. (A magyar krónikák általában 90 éves angol veretlenségről szólnak, az angolok azonban 1872 óta mérték ezt az időszakot. Tehát 81 éves veretlenségüket őrizték, igaz, a skótok legyőzték már őket, de a kontinens csapatai még soha nem mértek vereséget rájuk hazai pályán.) Az angolok ennek megfelelően nem vették igazán komolyan a mérkőzést, talán azért is, mert előzőleg a magyar válogatott idehaza 2-2-es döntetlent játszott a svédekkel. Elbizakodottságukat megerősítette egyébként a londoni sajtó is.
A magyar csapat számára e mérkőzés óriási presztízscsata volt, hiszen politikai elvárás is volt a győzelem Londonban. Már a megelőző napokban rengeteg társadalmi szervezet és üzem kollektívája küldött buzdító táviratot „az aranylábú gyerekeknek”. (Akkoriban még nem volt szó „tisztes helyállásról”, amit manapság annyit hallunk, és körülbelül azt jelenti, hogy ne kapjunk hat gólt, mint Mexikóban a szovjetektől, vagy hetet, mint a jugoszlávoktól a világbajnoki pótselejtezőn.)
Az 1953-as mérkőzés napján Magyarországon megállt az élet, és mindenki a rádió előtt ült. Várták, hogy Szepesi György megkezdje a mérkőzés közvetítését. A „hidegvérű” angolokat sem hagyta „hidegen” a meccs: a londoni arénában 110 ezer ember gyűlt össze!
A meccs és az „évszázad gólja”
Bár a sorsolás az angoloknak kedvezett, ők kezdhették a mérkőzést, már az első percben parádés gólt szerzett Hidegkuti. Közvetlenül utána megint Hidegkutit ugratta ki Puskás, ám a bíró les miatt érvénytelenítette a szabályos találatot. Az izgalmakat még az is fokozta, hogy az ellenfél (Sewell) kiegyenlítette az állást. A válasz azonban nem sokáig váratott magára, ismét Puskás passzolt Hidegkutihoz, aki immár a bíró által is szabályosnak ítélt gólt lőtt.
A harmadik magyar gólt Puskás szerezte, amelyet Szepesi egyből ki is kiáltott az „évszázad” góljának. A félidőben az állás: 4-2, miután Puskás újabb találatára Mortensen válaszolt. Vezettek tehát a szünetben a magyarok, sőt a második félidő elején máris 6-2-re módosult az eredményjelző, Bozsik József, a népszerű „Cucu” ugyanis megszerezte ötödik, Hidegkuti pedig hatodik találatunkat (Hidegkutinak ez volt a harmadik gólja a meccsen). A végeredmény a második félidő 16. percében alakult ki, amikor az angolok Ramsey révén tizenegyesből szépítettek.
A fogadtatás
Az ujjongás kitörő volt idehaza: a magyar válogatottat lelkes tömeg fogadta a budapesti pályaudvaron. A lapok dicshimnuszokat zengtek, úttörőőrsök és szocialista brigádok vették fel a csapat játékosainak a nevét. Zelk Zoltán üdvözlő verset írt a csapathoz „Alighogy átszállt a határon a győzelem, az a hat-három”. A következő évben az „Aranycsapat” tovább fokozta a diadalt: 1954 tavaszán a Népstadionban másodszor is legyőzte az angolokat, ezúttal 7:1 arányban.
