Bizonyára nagyon sok példát hozhatnánk, a címbeli mondatra, de Én két dolog miatt kaptam föl a fejemet az utóbbi napokban.
Az egyik éppen egy friss statisztika volt, amely szerint 781 rezidensi helyből a felét sem, mindössze 377-et sikerült betölteniük a kórházaknak. No, nem azért mert nem végeztek az orvosi egyetemeken ennyien, hanem mert a többi végzett orvos külföldre szegődik. Ugye milyen gazdagok vagyunk? A drága állami képzésben részesülő orvosainkat csak úgy, minden további nélkül elengedjük külföldre. Németországban és Angliában lassan nem is kell drága pénzen majd orvosokat képezniük az egyetemeknek, mert a két dúsgazdag államot mi segítjük ahhoz, hogy jól képzett orvosaik legyenek. Személy szerint nekem is van olyan négy szakvizsgával rendelkező orvos barátom, aki Írországban gyakorolja beugró ügyeletes orvosként a szakmáját, mert itt csak megalázó fizetésért dolgozhatott volna.
Kiszámolta vajon azt egyszer már valaki, hogy mi kerül nekünk többe? A legdrágább képzésben részesülő orvosok bérének egyszer és mindenkori rendezése, kikötve, hogy paraszolvenciát azután nem fogadhatnak el, – mint ahogy ezt maguk az orvosok is javasolják – vagy képezni és elengedni Őket egy másik országba. Egyébként pedig ha ennyire kapósak, akkor engedni kell Őket azzal a feltétellel, hogy mint a diákhitelt, fizessék vissza részletekben az államnak amibe kerültek, és akkor Magyarországon még több orvost képezhetünk, akkor már piaci alapon is, más országoknak. Mert így arról már ne is beszéljünk, hogy kik fognak bennünket, az egyébként is rossz egészségi állapotban lévő honpolgárokat, gyógyítani, akik megtermeltük azt a pénzt, amiért a külföldre távozó orvosok itthoni iskoláit finanszírozta az állam. Szerintem ehhez nem igazán kell nagy közgazdásznak lenni, hogy kiszámoljuk egyszer, s így alakítsák a törvényt a honatyák. Viszont a humánerő ilyen pazarlását, csak nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak. Ugye, mi nagyon gazdagok vagyunk?
A másik dolog, pedig ami szintén „kivágta nálam a biztosítékot”, hogy ugyanilyen módon pazaroljuk el azokat a javainkat, amelyeket Németországban szinte kincsként óvnak, használnak. Ez pedig az egykori nehézipari központokban felhalmozott érték. Igaz a nehéziparunk, amely egykor az ország GDP-jének 60 százalékét adta ma a bányász béka mélységében van …Mi viszont újfent kiöntjük a gyereket a fürdővízzel. Nem elég, ugyanis hogy ezek az üzemek bezártak, vagy többszöri szerencsétlenül sikeredett privatizáció után tönkre tették Őket a hozzá nem értők, hanem még azt sem tudjuk elérni, hogy az ott lévő ipartörténeti értékeket ne pazarolják el, vagy ne hagyják az enyészetnek. Pedig nem kell nekünk feltalálnunk a „meleg vizet”, hiszen számos jó példa van a hasznosításra, megmentésre a Ruhr-vidéken.
Mit lát az ember, ha az ottani kohászat, bányászat egykori fellegvárának maradékait felkeresi? Gyönyörűen rekultivált, sőt revitalizált területeket, olyan megvalósult projekteket, amelyek nem feltétlen pénzen, hanem inkább ötleteken, odafigyelésen múlik. Az elmúlt hetekben módom volt ezeken a helyeken járni, s a legkülönfélébb, de jobbnál jobb megoldásokat tapasztalhattam. Egy dolog azonban közös bennünk. A kormányzati szándék, s a gyors reagálás. Mi is az egyszerű menetrend? A tönkrement, felhagyott kohászati üzem, vagy bánya tulajdonosát felszólítják, hogy kötelessége a területét rendbe tenni. A tulajdonosnak ehhez persze nincs elegendő tőkéje, így az a non profit alapítvány tesz rá egy vételi ajánlatot, amelyet azért hoztak létre, hogy a felhagyott ipari üzemek hasznosításával, értékesítésével foglalkozzon. Majd az alapítvány befektetőt, pályázatot keres, s közösen kialakítják az oda leginkább illő, megvalósítható és fenntartható projekt ötletet.
Így például van olyan óriási kohászati üzem Duisburgban, amelynél a régi eszközök, épületek új funkciót kapva, ma a kultúrát, a turizmust, a sportot szolgálják, de láttunk olyan bányát is Zollvereinben, amelyet szórakoztató központtá alakítottak úgy, hogy az ipartörténeti emlékeket megóvták közben. Az a Poenix West Ipar Park is csoda Essenben, ahol négy évvel ezelőtt még nyersvas és acélgyártás volt, ma pedig egyik felében korszerű, minden infrastruktúrával ellátott ipari park,a másik felében pedig egy sportolásra épített tó partjára épülő 1000 lakásos lakópark kapott helyet 110 hektárnyi területen. Arról a kedves kis eisenheimi lakótelepről már nem is szólva, amely jellegzetes gyártelepi téglaházaival, mint egy kis ékszerdoboz őrződött meg, szinte múzeumként, s otthont, aprócska kertet biztosít bérlőinek.
Ezekhez képest mit láthat nálunk a vendég, ha Ózdon, Borsodnádasdon, Diósgyőrben, Edelényben, Sajószentpéteren, Perecesen, Lyukóbányán, Putnokon jár? Minden egykori érték ebek harmincadján van, az épületek romosak, a bánya járatokba a drága gépeket betemették, az egykori érdekes, kertes kolóniaházak – Velence, Porosz telep, Quirin telep, Francia telep, számozott utcák – leszlömösödve állnak, s mi hagyjuk az enyészetnek az egészet. Ugye, mi nagyon gazdagok vagyunk?
Orosz B.Erika
