Professzionális sport – ismerjük a kifejezést, melyet arra használunk, ha a bizonyos ágakban legjobb versenyzők kőkeményen küzdenek a csillogó érmekért. Vagy inkább arra, ha sok ezer néző, és több millió televíziózó figyelemmel kísér egy olyan, hagyományos értelemben sportra egyre kevésbé emlékeztető eseményeket, melyek körül forintmilliárdok forognak? Talán az utóbbi. De akkor hol marad a játék?
A versenysport rengeteg esetben kétségkívül gyönyörű látvány. Gondoljunk csak az Olimpiát, ahol sok esetbe tizedmásodpercek, centiméterek, vagy hasonló, alapesetben csekélységek döntenek érmekről, sorsokról, dicsőségről. További példaként megemlíthetjük még a labdarúgó Bajnokok Ligáját, ahol a futballvilág legjobb játékosai csapatokban harcolnak azért a tényleg gyönyörű trófeáért, és ne feledkezzünk meg a Forma-1-ről, ahol ember és gép együtt harcol. Ez csak három kiragadott példa volt – a sort kisebb eseményekkel, egyéb versenyekkel, mérkőzésekkel is lehetne folytatni.
Amit viszont mindenképp ki kell emelni, hogy néhány olimpiai verseny kivételével nem csak a győzelemmel járó éremért és sikerért folyik a küzdelem, hanem a nézettségért, médiamegjelenésért, reklámtárgyak értékesítéséért, szponzorok horribilis támogatásáért is. Ráadásul főleg az utóbbiakon a hangsúly, gondoljunk csak Cristiano Ronaldo Madridba igazolására, a játékos GDP-ben mérhető árára, és arra az apró tényre, hogy ennek az összegnek egy jelentős része már a bajnokság kezdete előtt megtérült a futballista nevével és számával ellátott mezek eladásából, melyeket elsősorban a Real Madridtól hagyományosan igen távol lévő távol-keleti piac fogyasztott el. De ugyanez a réteg az egyik legnagyobb vásárlója a különböző NBA-s termékeknek is, sőt, a szintén nem ázsiai eredetű autósportok is komoly teret nyernek ott.
Ez csak egy kiragadott példa volt, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, hisz magára a sportra is komoly hatással vannak. Az európai topcsapatok nem azért mennek Kínába vagy Japánba felkészülési tornákra, mert az ottani futballkultúra jobban elősegíti majd a kiemelkedő bajnoki rajtot, hanem mert a pekingi, sanghaji, vagy tokiói sokmilliós potenciális rajongó, akik akár az edzések megtekintéséért is hajlandóak komoly árú belépőjegyeket megvenni, valószínűleg kicsivel több mezt, sálat, kulcstartót, autóillatosítót, stb. fog vásárolni, mint a korábban közkedvelt svájci magaslati edzőtáborok kerítése mellett legeltető néhány alpesi pásztor.
Nincs is ezzel semmi baj, ennyi alapvetően bele is fér, hisz az élsport ma már üzlet. Ugyanolyan szórakoztatóipari cikk, mint egy 3D-s mozifilm, vagy egy Dali-kiállítás – a különbség csupán annyi, hogy esetenként más réteget céloz meg. El kell fogadnunk, hogy ha csillogó-villogó stadionokban akarunk világverő csapatot látni, azért keményen meg kell fizetni az árat. A versenysport a legtöbb helyen üzleti alapokon nyugszik – Magyarországon is ez lesz, még ha a kormány rövid távon próbálkozik is látványsportokat támogató törvényekkel –, emiatt természetes, hogy nem csak a körítés, de a verseny is elüzletiesedik.
Ám ennek van egy eléggé negatív mellékhozadéka is. Korábban a sportolókon folyamatosan látszott, hogy élvezik, amit csinálnak – a munkájuk a hobbijuk. Ez alapjaiban ma sem változott meg, hisz nyilván főképp az vállalja be az élsportolók elég kemény mindennapi életét, akinek fontos a választott sportága, ám a körülmények drasztikusan megváltoztak. Az elmúlt években drasztikusan megnőtt a terhelés (verseny-, vagy épp mérkőzésszám), és emiatt a nyomás is a sportolókon. Bármely versenyző vagy csapat életében beüthet egy apróbb, párhetes hullámvölgy, ám míg régen a legjobbak ezzel együtt is meg tudták nyerni a bajnokságot, vagy épp felkészülni a különböző fontosabb viadalokra, most a fokozott versenyhelyzet miatt ez szinte behozhatatlan hátrányt okozhat.
Nincs ez másként a teniszben sem, ahol még a legjobbak is kénytelenek szinte az egész évet végigversenyezni. Utazás, torna, sajtótájékoztató, PR-rendezvény, szponzori est, bemutatómeccs, utazás, torna – ez egy játékos folyamatos élete, hisz az új helyszínek miatt immár csak decemberben van egy kevéske pihenésre lehetőség – de még akkor sem igazán, hisz nem lehet folyamatosan versenyezni, valamikor edzésprogramokra is kell időt szakítani.
Megállás pedig nincs, a tornakihagyás tényleg csak komoly sérülések esetén elképzelhető, hisz kötik őket a szponzori szerződések, meg miegymás. Ráadásul a mezőny is olyan szoros, hogy elég rövid idő alatt komoly visszaesést lehet elszenvedni, ahogy ez Nyikolaj Davigyenko esetében is történt, aki nemrég még stabil negyedik-ötödik volt a ranglistán, most pedig már hazájában sem számít elsőszámú játékosnak. Ez a nyomás nem feltétlenül Rafael Nadalra, vagy Roger Federerre vonatkozik, hisz ők, meg közvetlenül mögöttük lévők azért rövid-, és esetleg középtávon még valamelyest biztonságban vannak, ám a Top-10-be kerülésért olyan komoly a harc kb. harminc játékos között, hogy lazításra, rontásra szemernyi lehetőség sincs. A szponzorok pedig azonnal váltanak, ha ők úgy érzik, hogy valakinek vége – ehhez pedig elég lehet egy nyolchelyes zuhanás, vagy épp egy kéthónapos sérülés is.
A tenisz költséges sport. Utazások, szállás, edzői stáb, sajtós munkatárs, étrend, felkészülés, felszerelés – semmi sincs ingyen. Márpedig ha ára van, fizetni is kell érte. A tornákon teljesített sikeres mérkőzésekért kapott díjazás pedig csak egy dolog. Persze szintén nem mindenkire vonatkozik ez; egy Grand Slam-győzelem például hosszú időre meg tudná oldani – de például férfi egyes Grand Slam-döntőbe az elmúlt öt év során összesen tizenegy játékos jutott, végső győzelmet pedig csak négyen (Nadal, Federer, Djokovics, del Potro) értek el. Olyan, régóta a legjobbak között jegyzett játékosoknak nem sikerült fináléba kerülniük, mint David Ferrer, vagy Nyikolaj Davigyenko.
A teniszező igazi értéke manapság nem a bivalyerős ásza, vagy a védhetetlen keresztütése; sokkal inkább a reklámértéke és a szurkolótábora (értsd: fogyasztói). Ez pedig alapvetően jóval sunyibb valami, mint mondjuk a fonák. Míg utóbbit be lehet gyakorolni, tökélyre lehet fejleszteni, és egy rosszabb periódus után sem tűnik el, az újfajta árazás sokkal kevésbé stabil. Egy rossz nap, pocsék torna, vagy akár unalmas mérkőzés – és lám, a bázis egy kicsi része esetleg le is morzsolódott. Ez persze közvetlenül nem érezteti hatását, de ha többször előfordul, akkor azért az már nem csak szimpla dobálózás a számokkal.
Mindezek után egyértelmű, hogy mi minden miatt nehezedik hatalmas konstans nyomás a játékosokon. Ez önmagában nem feltétlenül baj, hisz a versenysportnak egyébként is részesei az emberi drámák – a tisztelt publikum is igényli azt. Az is lehet, hogy ez nem is megy a teljesítmény rovására.
A játék élvezetére azonban mindenképp. Egyszerűen nem hiszem azt, hogy ezek a fiatalemberek, akik januártól december elejéig folyamatosan utaznak, küzdenek, edzenek, akár megközelítőleg ugyanúgy élvezik a játékot, mint ahogy azt gyerekkorukban, vagy akár profi karrierjük legelején gondolták. Persze, örülnek a sikernek – ám arányaiban nem jobban, mint egy bróker egy sikeres befektetésnek. Attól, hogy őket az egész világ látja, és sokan különlegesnek gondolják azt a munkát, amit ők végeznek – számukra a játék maga már nagyon általánossá vált.
Ezért kell megbecsülnünk azokat a pillanatokat, amiket például a budapesti Tennis Classics nyújtott. Világosan látszott, hogy a két egykori szupermenő, Lendl és Wilander kiválóan érzik magukat a pályán. Valóságos örömteniszt varázsoltak a nézők elé; bár megmaradtak egymás ellenfeleinek, az elsődleges cél mégsem a győzelem, hanem maga a játék volt.
A záró párosmeccs pedig – amin a két úriember mellett a labdazsonglőr illetve pályabohóc Mansour Bahrami, illetve az ifjú magyar reménység Fucsovics Marci vettek részt – tényleg sokáig emlékezetes marad a jelenlévők számára. Jómagam nem gondoltam, hogy valaha látok ilyet pályán – ám ami a lényeg, a showműsorból nem csupán Bahrami vette ki részét; a többiek is tevékeny szerepet játszottak benne. Különben a fentiek után azon már meg sem lepődünk, hogy a legnehezebben az aktív pályafutásának is csak az elején járó Fucsovics oldódott fel, ő az elején még – na jó, nem véresen, de azért eléggé – komolyan vette a küzdelmet.
Gondoljunk csak bele, mennyi arcra varázsolt mosolyt a pantomintenisz, vagy akár csak a parti közbeni beszélgetésük. Hány jelenlévő fiatal kapott kedvet ehhez a sporthoz aznap este – nem is beszélve arról a fiúról, aki rövid ideig Lendl helyett játszott is? Tény, hogy nem csak ez a tenisz, ám azért hasznos és szükséges is legalább néhanapján ilyet látni egy-egy Federer vagy Nadal-meccs mellett. Hisz ott a sport dominál, nem a játék. Itt viszont csak az utóbbiról volt szó.
Az ilyet pedig manapság – sajnos – kimondottan meg kell becsülni. Ám azért ez felvet bizonyos aggályokat. Valóban erről szól csak a versenysport? A jelen sztárjai is csak a levezető haknikon fogják majd igazán élvezni a játékot? És egyáltalán: úgy szeretik a teniszt, mint sportot, vagy mint munkát?
Nehéz kérdések ezek, változtatni rajta szinte lehetetlen, ám elgondolkodni rajta azért fontos. Hisz ha néha a játékra terelődne a hangsúly – tényleg csak néha, és nem pont mondjuk egy Grand Slam-döntőben várnám ezt el, ami tényleg elsősorban és szinte kizárólag a versenysportról-pénzről szól – akkor talán a világ egykori legjobbja sem lenne annyira enervált, és a jelenlegi ranglistavezető sem robotként teniszezne. Talán.
DicsukD
Fotók: Stiber Judit
