Kissé „skizofrén” helyzetbe került Ben Affleck, hisz a alakításaival a filmes világban már tapasztaltnak és sikeresnek is számító, ám rendezőként még csupán szárnyait bontogató színész ezúttal nem csak a főszerepet jegyzi, de magát az alkotást is. Önmagát rendezni soha sem könnyű feladat, de lássuk, mi sült ki belőle.
A Tolvajok városa – ahogy a neve is sugallja -, nem egy könnyed vígjáték, ám hogy pontosan micsoda, azt talán nem is lehet meghatározni. Az alkotók drámának jelöltél, de ugyanilyen helytálló lenne például az akciófilm-besorolás is
Ha már akciók; bár az egész film során többször is találkozhatunk rendkívül látványos, vagy épp figyelemreméltó képekkel, az akciódús jelenetek külön említést is érdemelnek. Nem szálltak el a realitás talajáról, kimondottan hitelesek, jómagam igazán talán csak egyszer kérdőjeleztem meg azt, hogy egy olyan golyózáport, amilyet a filmen láthattunk, túl lehet élni. Mindazonáltal hőseinknek akkor és ott, talán a szerencsének, talán a forgatókönyvnek köszönhetően sikerült.
Hőseinket Ben Affleck vezette. A Pearl Harbor – Égi háborúból megismert színészt már nem lehet fiatalnak tekinteni, így jól illik hozzá az általa megformált, Doug Macray, a kissé megcsömörlött, az életén változtatni akaró, azt csak rutinnak tekintő, a törvénnyel gyakran összetűzésbe kerülő, ám a lehető legkevesebb rizikót vállaló bankrabló. Már ha nem tekintjük kockázatnak azt, hogy randizatni kezd az általa és bandája által rövid időre elrabolt, és emiatt élete mélypontjára zuhant, alapvetően is visszahúzódó, szerény Claire-rel (Rebecca Hall) – mindezt alig pár nappal az esemény után…
A film talán leghitelesebb alkotása a bankrablócsapat keményfiúját, Jemet megformáló Jeremy Rennerhez köthető. Remekül ábrázolja a határokat nem ismerő, karakteres értékrendű rablót, akinek a barátain és a balhén kívül semmi más nem szerepel az életében. Részben a férfi túlhevült magatartásából kezdődtek a filmbeli konfliktusok is – bár arról azért mindenképpen lehetetne vitatkozni, hogy a hevesség nélküli bankrablás beletartozik-e a konfliktusmentes viselkedésbe.
A Jon Hamm által megformált FBI-ügynök, Adam Frawley szerint aligha. A törvényt tisztelő és védő ügynök komoly kötelességének érzi elfogni az amúgy valóban életveszélyes bandát. Ennek érdekében próbálja a közeg lakóit egymás ellen hangolni, néhol zsarol, néhol hízeleg – ám mindezt hitelesen teszi.
A leggyakrabban az a baj a társadalom peremrétegét bemutató filmekkel, hogy túlzásba esnek, és egy még a valóban nem túl szép világnál is sötétebbet mutatnak be. Ebbe a csapdába nem esett bele a Tolvajok városa, amely remekül eltalált körülményeket tár az amúgy dokumentumfilmek részletességére nem feltétlenül, ám élethű drámára mindenképp szomjazó közönség elé. Ebből a körből talán pont a főszereplő lóg ki felülről – az ő karaktere a filmből kiderülő életpályája ellenére kissé túl műveltnek, „civilizáltnak” tűnt.
Ezzel persze nem azt szeretném állítani, hogy abban a világban amolyan vademberek élnek. A Tolvajok városának is megvan a maga kultúrája, tradíciója, és z átlagosnál is erősebb becsülete. A filmben erre számos példát látunk, kezdve az összetartozástól, a felelősségvállaláson át, egészen az igazságérzetig.
Összességében remek filmet írt és rendezett a valóságos polihisztori hónapokat maga mögött tudó Ben Géza Affleck (nem elírás, a sztár valóban viseli a magyar keresztnevet is) – sokak szerint nem született ilyen jól sikerült alkotás ebben a témában a Szemtől szembe óta. Nos, ennek eldöntését az Olvasóra bízzuk, ám az bizonyos, hogy igazi moziélményben lesz része annak, aki ellátogat valamelyik vetítésére. És hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, aki nem csak hátra szeretne dőlni másfél órára, hanem szívesen gondolkodik, és – embertől és hangulattól függően – szomorkodik is kicsit. Egy biztos: a Tolvajok városa elég mély mindehhez.
DicsukD
