Néhány hete lépett hivatalba az új többségi tulajdonost képviselő klubvezetés a diósgyőri futballegyletnél. A DVTK ügyvezetője Dudás Hunor lett, a dvtk.eu honlap a napokban interjút közölt vele. Róla magáról, a „főnökéről”, futballról, tervekről és reményekről. – Kezdjük a legforróbb témával: a „miért?”-tel, és a közkeletű válaszok közül a legizgalmasabb összeesküvés-elmélettel!
– Kezdjük.
– Azt hallani, hogy Orbán Viktor politikai hatalmát futballsikerek révén elérhető népszerűséggel akarja megszilárdítani, s ennek érdekében úgymond megzsarolt gazdag üzletembereket, hogy a pénzüket fektessék a labdarúgásba…
– Igen, ezt a legendát már én is hallottam. Röviden lezárva: nincs tudomásom róla, hogy így lenne. Komolyra fordítva a szót, a politikába ugyan nem szeretnék belemenni, de az ilyen zavaros pletykák a Diósgyőr ügyének biztos nem tesznek jót. Valójában Leisztinger Tamás, illetve az Arago Zrt. a társadalmi felelősségvállalás szándékával jött ide. Imázst szeretne építeni a labdarúgás révén. Diósgyőrben ez lehetséges. Ez az terep, szinte az egyetlen, ahol labdarúgást lehet építeni. Mert azt ott lehet, ahol van néző. Ilyen egyszerű.
– Árnyalja a kérdést, hogy magáról a tulajdonosról, a személyéről az hírlik, hogy egyébként szeret focizni. Netán eljön majd meccsekre is?
– Lesztinger Tamás tudomásom szerint tervezi, hogy kilátogat valamikor. A szerepvállalásunk óta lejátszott találkozók eredményeiről rendre telefonon érdeklődött, követi a fejleményeket.
– Nos, hogy túljutottunk a bevezetőm körökön, mutassuk be magát az interjúalanyt, hiszen Dudás Hunor az „újak” egyike, a DVTK jövőjében szerepet vállalt beruházó talán legfontosabb képviselője a klubnál, a csapatot működtető kft. ügyvezetője. Fiatal emberről lévén szó nem disszonáns a tegeződés, tehát: te magad milyen kapcsolatban állsz, álltál a labdarúgással?
– Gyermekkorom óta futballozom. Amatőr szinten, ma is. A BLASZ 2-ben játszom, kispályán is, nagypályán is focizom rendszeresen. Valaha ifista voltam, ám mikor úgy láttam, hogy nem tudom majd befutni azt a pályát, amiről gyerekként álmodtam, és részben szülői hatásra is, úgy döntöttem, inkább a sportmenedzseri pályát választom. Egyébként kosaraztam, teniszeztem is, minden érdekel, ami a labdával kapcsolatos.
– Már az első itteni megnyilatkozásaidból kitűnt a megfogalmazás: „amikor Magyarországra kerültem…”
– Erdélyben születtem, később Baranyában éltem, néhány éve pedig Pesten.
– Közbe kell kérdeznem: utóbbi miatt már el is indultak a diósgyőri szurkolói találgatások, vajon milyen drukker lehetsz „civilben”.
– Magyar! De ha erre mindenképp mondanom kell valamit, akkor legyen külföldről: az AC Milan. A van Basten-korszak óta nekik drukkolok. Egyébként nehéz kiemelni bárkit, hiszen hivatásom folytán is folyamatosan nyomon követem a történéseket a sport világában. Tulajdonképpen ez a szakmám: sportmenedzseri diplomám van. Amellett közgazdász is, és jelenleg is egy sportmenedzseri mester-képzésre járok.
– Egy egzisztenciát nem lehet könnyű mozgatni. A miskolci megbizatás kapcsán hogyan állsz az esetleges költözéssel?
– Mondhatni, már valamennyire ide is költöztem az elmúlt időszakban, három-négy napot Borsodban töltök, hétvégente a meccseken is itt vagyok. Két hónapja dolgozom ebben a projektben, akkor vetődött fel a nevem. A nagy lehetőséget láttam benne. Méghozzá a tulajdonos személye miatt. Hiszen mindig ezt szerettem volna csinálni. És a Diósgyőr miatt is. Tényleg egy óriási csapat. Ennek a három tényezőnek a megléte folytán az volt az első benyomásom: ezt fogom csinálni! Ráadásul úgy tűnik, valami megmozdult a magyar labdarúgásban, komoly és hiteles emberek vállaltak szerepet a sportág felvirágoztatása érdekében.
– Mennyire volt ez újfajta kihívás a pályádon, az életedben?
– Korábban a wellness-iparban dolgoztam, valamennyire hasonló a sporthoz. Sok hasznát veszem az ezirányú tapasztalataimnak.
– Ám azért a futballban, a mai magyar futballban valamit sikeresen üzemeltetni… nem lehet könnyű, ha alig valakinek sikerül. Például Miskolcon régóta senkinek sem. Milyen tanulságokat tudtál, tudtok leszűrni a megelőző évek kudarcaiból?
– Egyszerű történet ez. Egyszerűbb, mint bárki gondolná. A labdarúgás látványsport, a szórakoztatóipar része. Van kiadási oldal, van bevételi. Utóbbi honnan? A szurkoló jegyet vesz. Merchandising. (Márkához kötődő ajándéktárgyak eladása – a szerk.) Transzfer, azaz játékosok adásvétele. Aztán szponzoráció és mecenatúra. Televízió és egyéb jogdíjak. Ezek a források, amelyek fenn tudják tartani a klubot. Nos, ezek közül jóformán semmi sem adott, minden „külső” kezekben van. Nincs tehát rendben; nem csak itt, a magyarországi klubok többségénél sem. Mióta itt vagyok, az elmúlt hetekben, például szponzort én még nem láttam… Na igen: akkor jönnek, ha rendezett a helyzet és átlátható gazdálkodás folyik.
– Ha megvan a helyzetfelmérés, következhet az út kijelölése.
– Sajnos, a „romok” eltakarítása több időbe telik, mint gondoltam. Először a stábot szeretnénk összeállítani, ami már meg is kezdődött. Azután tudunk tovább építkezni.
– Hogyan jelölnéd meg a folyamat tervezett állomásait?
– Négy pillért kell elképzelni. Utánpótlás, létesítmény, klub felvirágoztatása, felnőttcsapat eredményessége. Mindennek előfeltétele: a parlament által már elfogadott törvényt a sporttámogatásokról az Európai Uniónak is ratifikálnia kell. Ha meglesz, jöhetnek a jövőre szóló fejlesztési tervek: fedett műfüves pálya, rehabilitációs központ…
– Ismét közbe kell vágni: jelenleg viszont nincs orvos a csapat mellett!
– Tudom. Keressük.
– Térjünk vissza a stratégiai tervekhez.
– Ígérgetni valójában nem szeretnék. A lényeg, hogy akkor jön ki a szurkoló, ha van miért. Ha van eredmény. Az pedig akkor lesz, ha rendben van a klub. És nem csak a felnőtt csapat eredményétől tudja jól érezni magát egy igazi drukker. Akár a hetedik-nyolcadik ificsapat sikere is hozzájárul a boldogságához. Ha azonosul a klubbal. Családdal együtt egy egész szombat délutánt el lehet tölteni egy futballstadionban és környékén.
– Ha már a komplex programokhoz értünk, utaljunk a centenáriumi évre. Idén 100 éves a Diósgyőr, és szurkolók, sőt, miskolciak ezreinek, tízezreinek szerezhetett volna szép élményt az ünnepi programok egész esztendőn át tartó sora… ha lett volna ilyen.
– Ehhez mi már későn érkeztünk, ami elmaradt, lehetetlen bepótolni. Gondolkodunk, mit lehetne még kitallni, de nem ez áll a konkrét tennivalóink sorában az első helyen. Maga a centenáriumi év, ugyebár, jövő februárban telik le, tehát még nincs veszve minden. Mindazonáltal úgy gondolom, a száz év klubtörténelmének méltó lezárása az volna, ha egy tavaszi bajnoki címmel és feljutással ünnepelhetnénk.
(A Diósgyőr egyébként következő másodosztályú bajnokiján a megyei riválist, a Kazincbarcikát fogadja, most szombaton délután 4 órától.)
B.A.
