Sík Olgáról Fenyő Miklós: „Mikikémnek szólított. 6 éves lehettem, amikor a Szent István Parkban először találkoztunk Olga nénivel. Kedves asszony volt, nagyon közel laktunk egymáshoz. Sok mindenben szívesen segített az éneken kívül is másoknak, jó támasz volt a tanítványainak. Engem különösen szeretett a parkból, és a szüleimet is ismerte, később a feleségem szüleit is, úgyhogy nálunk ez elsősorban inkább egy szeretet, baráti kapcsolat
volt.
Határozott volt, sajátos véleménnyel a világról. Mindenféle olyan emberrel nagyon szívesen foglalkozott, akiben tehetséget látott. Volt egy egyéni módszere, amivel nagyon sok – ma ismert, vagy mára ismertté lett, vagy korábban is ismert – előadó, énekes teljesítményét, hangi tűrőképességét, technikai képzettségét karban tartotta.
Előfordult olyan, hogy valakit ajánlottam neki. Ilyen volt például Szandi, mert a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy valamilyen hangképzést kapjon. Próbáltam lebeszélni őket, mert Szandinak olyan egyéni, eredeti hangja volt 13 éves korában, hogy azt gondoltam, ha megtanítják nagyon szépen énekelni, akkor elveszíti a jellegét a dolog. Aztán a szülők mégis ragaszkodtak, úgyhogy valahogy mégis odavittem Olga nénihez, és akkor ő azt mondta, hogy túl fiatal még, hogy tanítani lehessen – mutálni fog.”
Sík Olgáról Dévai Nagy Kamilla: „Nagyon kicsi lányként, 1968-ban ismertem meg Olgi nénit. Akkor rendezték meg először a Nyílik a rózsa népdalvetélkedőt, és ott a zsűri javasolta, hogy mivel ez a kislány fantasztikus, mindenképpen tanárhoz kellene kerülnie, méghozzá jó tanár kezébe. Így ajánlottak be Olgi nénihez, és aztán nagyon emlékezetes óráink voltak. Rengeteget sírtam, úgy féltem tőle először, mint a tűztől. Nekem állt, és azzal a bölényi őserővel. Meglátta bennem a hangot, én pedig nem tudtam róla, hogy nekem magas hangom is van, vagy erős hangom is, és Olgi néni ráébresztett. De ez nem ment olyan egyszerűen, mert nem akartam operaénekes lenni. Olgi néni kitaposta belőlem, és ez igen gyakran
sírással is járt. Egyszer valahogy rájöttem, hogy mit vár tőlem, mit is akar, és akkor meg tudtam csinálni – fantasztikus volt onnantól kezdve az együttműködés. Olyan hangokat szedett ki belőlem, hogy el sem hinném, ha nem lennének felvételek belőle.
Nagyon sokáig úgy jártam hozzá, hogy nem fogadott el tőlem pénzt. Azt mondta, hogy neki Debrecenben volt egy énektanára – aki őt annak idején ingyen tanította -, és annak a tanárnak nagyon-nagyon sokat köszönhet. Amikor rosszul érezte magát amiatt, hogy őt ingyen tanítják, a tanár azt mondta neki: Édes lányom, egyszer majd lesz neked is egy olyan növendéked, akiben meg fogod látni a lehetőséget, annak add majd vissza – azt majd te tanítsd ingyen. Az embernek a szeme pillantásából tudta, ha baj van, és most éppen nem énekelni kell, hanem inkább beszélgetni, vagy megetetni azt
az éhező diákot – mert bizony nagyon sokszor, nagyon lapos hassal mentem. Mindig meglátta rajtunk, hogy van-e szerelmi bánatunk, vagy otthon rendben mennek-e a dolgok, és tényleg anyánk helyett anyánk is volt.
Azt is el kell mondanom, hogy tíz éves mosolyszünet is volt a mi kapcsolatunkban. Ez annak köszönhető, hogy gyönyörűségesen felhozott engem olyan szintre, hogy 1974-ben meghívtak az Operába. Előtte tettem le az énekvizsgámat, és behívtak meghallgatásra, szerették volna, hogy az Operaházban énekeljek. Nem akartam, mert addigra már tudtam, hogy ezeket a pici népdalokat, virágénekeket, megzenésített verseket szeretem mindennél jobban, gitárkísérettel énekelni – ez az életem célja -, és erre a meghallgatásra nem mentem el. Ami tőrt ezáltal Olgi néni szívébe döftem, azt azóta sem tudom elrendezni magamban, pedig ő már nagyon is megbocsátott, mert később azt mondta: Igen fiam, ott benne lettél volna az első ötben, itt pedig te vagy A. De annyira fájt neki, hogy erre a meghallgatásra nem mentem el – ahova mások jelentkezni szoktak, engem pedig hívtak -, hogy ezt tíz évnyi mosolyszünet követte. Közben azért mindig éreztem az óvó tekintetét magamon, és mindig éreztem, hogy azért valahol helyesli a döntésemet.”
Sík Olgáról Dukai Regina: „Amikor középiskolába jártam, egy színi tanodának voltam a kis tanulója, ahol volt egy énektanárnőm, aki Olgi néninél tanult. Azt mondta, hogy mindenképpen jó lenne, ha fejlesztenénk még a hangomat, és szeretne bemutatni valakinek. Felhoztak Budapestre – anyukámmal együtt -, és elmentünk Olgi nénihez. Most is kiráz a hideg, amikor a vele való találkozásokra gondolok.
Néha nem tudtam eldönteni – főleg még az elején -, hogy örül nekem, vagy egyszerűen csak elvisel. Volt egy sajátos stílusa, ami miatt őt szeretni lehetett. Határozott volt nagyon, de ha kellett, és érezte, hogy rosszabb passzban vagyunk, vagy éppen valami lelki problémánk van, akkor abszolút tudott gyengéd lenni. Úgy védte a sajátjait, és úgy próbálta nevelgetni a kis tanítványait, hogy nekünk már olyan volt, mint egy nagymama, vagy egy családtag. Anyukám is nagyon szerette, bátyám is találkozott vele, apukám is – nagyon kedveltük őt.
Nagyon-nagyon sokat tanultam tőle, hogyan álljak színpadon, hogyan lélegezzek, énekeljek. Mindig ugyanazt a dalt szerette tőlem hallani, az Oly szép vagyok címűt. Folyamatosan tükröt kellett tartani a kezemben, hogy úgy énekeljem, és játsszam el. Még most is lámpalázas vagyok, de akkoriban nagyon nehezen álltam emberek elé énekelni, és az ő órája úgy volt, hogy kb. tízen ültünk, és családi volt a hangulat. Teáztunk, kávéztunk, sütiztünk, ettünk, beszélgettünk, és hallgattuk, hogy a másik énekel. Ezek örök emlékek maradnak.”
Molnár Szabolcs
www.sztarportre.hu
