Tisztelt Megemlékezők!
Ma már tudjuk, hogy az aradi vértanúk nem 13, hanem 16 voltak. 1849 augusztus 22-én Ormay Auffenberg Norbert ezredest felakasztották. Kazinczy Lajos ezredest október 5-én lőtték főbe, és 1850 február 19-én kivégezték Ludwig Hank bécsi hírlapírót.
Azt is tudjuk, hogy 1848-49 forradalma és szabadságharca nélkül nincs 1867-ben kiegyezés.Kiegyezés nélkül pedig nincs később se társadalmi, se gazdasági fejlődés. Csak azt nem tudjuk, hogyan halad előre ma és mi a titka a fejlődésnek a 21. század elején? Minden korban szükséges a véráldozat? Becsüljük- e eléggé napjaink eddigi vértelenségét?
2009. október 6-án 160 évvel Batthyány Lajos miniszterelnök és a 13 honvédtárbornok: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lachner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József és Lázár Vilmos kivégzése után emlékezni jöttünk. Olyan hősök előtt tisztelegni, akik megértették a kor, 1848- 49, a pillanat feladatát és vállalták azt. Olyan magyar és más nemzetiségű férfiak halálát gyászolni, akik a magyar függetlenség ügye mellett a világszabadság eszméiért is küzdöttek. Aulich Lajos honvédtábornok, hadügyminiszter, aradi vértanú így fogalmaz: „Harcunk nem a nemzetiség, hanem a köz szabadságharca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.” E közös végcélért küzdöttek, és életüket adták érte.
Mi emlékezők, itt Törökbálinton és bárhol máshol, az ország határain belül és kívül, áldozatukat látva mit gondolunk, mit gondolhatunk magunkról? Milyen áldozatot, de legalább erőfeszítést teszünk ma a kor, a pillanata adta feladtok megoldásáért? Utódként milyen lelkiismerettel nézhetünk a tükörbe? Merítsünk erőt az aradi vértanúk hazáért, embertársaikért tudatosan, megfontoltan hozott áldozataiból, emberi nagyságuk szolgáljon példaként.
Utolsó napjaik, óráik felidézéséhez Nemeskürty István írását hívtam segítségül.
„Október 6-án szürkületkor elővezették Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztideszt és Lázár Vilmost. Kisst és Schweidelt azért nem akasztófával büntették, mert ők nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffynek és Lázárnak „jutalma” volt ez, amiért császári és nem cári tábornok előtt tették le a fegyvert. Felsorakozott a 16 kivégző katona. Kiss Ernő honvéd altábornagy ekkor így kiáltott fel: ”Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!”
Ebben a percben eldördült a sortűz. Három tábornok holtan hanyatlott le, Kiss Ernőt azonban nem érte halálos golyó. Ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak; egy tiszt odalépett hozzá, és közvetlen közelről fejbe lőtte.
Ezután vezették az akasztófákhoz a többi tábornokot. Leiningen honvédtábornoki egyenruhában volt – megvesztegette őrét, hogy ne vegye el tőle – a többiek feketében és fehér ingben. Az akasztófákat egy épülő aradi ház gerendái közül rekvirálták el, e gerendákat ásták sebtében a földbe. A hóhér elégedetlen volt a gerendákkal: veszélyeztették a szakszerű kivégzést. Elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernőt akasztották föl. Az akasztófa alá menet Pöltenberg valamennyi társával kezet szorított, és megcsókolta őket.
Másodiknak Török Ignác következett. Ő is elbúcsúzott társaitól. Aztán Lachner, Knezich, Nagy-Sándor József. Nagy-Sándor ezt kiáltotta abban a pillanatban, amikor a kötelet a nyakára tették: „Éljen a haza!” Hatodiknak Leiningent akasztották. Ő rövid beszédben tiltakozott egyes német nyelvű lapok ellen felhozott vádjaival szemben, majd az akasztófa alá lépve így szólt: „Isten veletek bajtársak! Nem sokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!”
Aulich Lajos, majd Damjanich János következett.
Utoljára – büntetésül kellett végignéznie társai kivégzését – Vécsey Károly került sorra. Az a Vécsey, akit családja se siratott, akinek apja azt üzente: örvend, hogy fiát kivégzik, megérdemli, miért merészelt a császár ellen lázadni. Az a Vécsey, aki 1849 januárjában indulatosan összeszólalkozott Damjanichcsal, és emiatt hónapokig nem is köszöntek egymásnak. Gróf Vécsey Károly császári királyi kamarás, dúsgazdag magyar főnemes, most odalépett hajdani katonabajtársa és haragosa, Damjanich János szerb születésű, bárdolatlan modorú, szegény és republikánus volt császári királyi százados holttestéhez, letérdelt és kezet csókolt a halottnak. Vécsey gróf ott térdel egy szerb katona holtteste előtt és a kezét csókolja.
Az annyi hősi gesztusban gazdag szabadságharc tragikusságában is magasztos pillanata ez. Vécsey jelképnek szánta kézcsókját és az is maradt. Egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával.
A holttesteket a mindenfajta emberi indulat iránt tökéletesen érzéketlen Ernst törzshadbíró felsőbb parancsra, elrettentésül az akasztófákon hagyatta, és közszemlére tétette.”
Áldozatuk nem volt hiábavaló, ismételjük szinte imaszerűen az emlékezések napján, meghatottan, de kissé tanácstalanul állva a hősök arcát és nevét viselő nemzeti tablók előtt. Talán feldereng a remény, hogy valóban nem volt hiábavaló. Azt a következtetést vonjuk le a tablókra tekintve, hogy azért nem volt hiábavaló, mert oly korba érkeztünk, amelyben nincs szükség olyan hősökre, „kik érted haltak”… Jobb ez a kor, amelyben így szól az ige: kik érted élnek… Ezért sem volt hiábavaló. Mert őket felidézve vagyunk csak képesek becsülni, mit jelent a elmúlt korokból átszelídülni egy oly régóta vágyott, tisztább jövőbe.
